Ne politikai leleplezést várj ezen a címen, kedves Olvasó! A hazugság, melyre világodat építették, így szól: „a fogyasztó dönt”. Arról szól, hogy a te akaratod mégiscsak számít valamit, és legalább a saját képzeletbeli bevásárlókosarad határain belül a magad ura vagy. Mert a kínálatnak, mint mondják, a kereslet parancsol. Mert a kutyát, ha nem tudnád, a farok csóválja. A tétel cáfolatát az egyszerűség kedvéért egyetlen, számomra létfontosságú területre korlátozom, a kávéfogyasztásra. (Kávé nélkül ez a cikk sem tudna megszületni.) Példáimban termékek, fogyasztói szokások, kávéházak fognak szerepelni.
Egy. Kedvenc kávéfőzőgépemet egy alföldi kisvárosban állítják elő. A gyártó cég néhány évvel ezelőtt tönkrement, kész csoda, hogy a kávéfőző üzletágat valahogy sikerült átmenteni egy új vállalkozásba. Régóta népszerű, versenyképes termékcsaládról lévén szó, miért kellett egyáltalán tönkre menniük? Olvastam annak idején: legnagyobb megrendelőjük, a lakberendezés piacát uraló multicég mondta fel velük az együttműködést. De miért jelent végzetes csapást egyetlen vevő elvesztése egy népszerű hazai termékre? Azért, mert a közszükségleti cikkek piacát teljes egészében a nagy, nemzetközi üzletláncok uralják, amelyek pusztán a méretüknél fogva behozhatatlan előnyöket élveznek kisebb versenytársaikkal szemben. Ez utóbbiak Magyarországon semmiféle védelemben nem részesültek, ezért elpusztultak. Akivel tehát a kereskedő-multik nem állnak szóba, annak felkopik az álla. Ők pedig szívesebben vásárolnak akár drágábban, akár rosszabb minőséget is magukhoz hasonló óriáscégtől, amelynek hatalmas szériában előállított termékét világszerte teríthetik. Ezen az úgynevezett világpiacon a legolcsóbb, azaz legszegényebb munkaerővel, a legtőkeerősebb vállalkozásokkal és a leggátlástalanabb értékesítési stratégiákkal kellene megküzdenünk: csakhogy nem lehet. A hazai kis- és középvállalkozások szélnek eresztik dolgozóikat, mi pedig maradék jövedelmünket, ha tetszik, ha nem, a hazai bolthálózatban (is) külföldi árura költjük. A tiszántúli középvállalkozásnak például a lámpagyártás volt a másik, azóta végleg feladott fő profilja. Gondos mérlegelés után – ár-érték arány – több ízben döntöttem úgy, hogy lakásomba csillárt, állólámpát tőlük veszek. Ezentúl nem tehetem. Magyar üvegpohárból sem kávézhatok, magyar kiskanállal sem kavargathatom, s terjedelmi okokból nem sorolom tovább, hogy bútorzatom, öltözékem, háztartásom elemi részei miért külföldön készülnek, többnyire olyan európai országokban, ahol a bérszínvonal a hazainál jóval magasabb. (Ezzel arra célzok, hogy még csak nem is az átkozottul alacsony ázsiai bérek tesznek tönkre bennünket.) Mert a kereskedő azon keres, amit kínál, és nem azt kínálja, amit én keresek.
Kettő. A kávéfőző gépek piacát rohamosan hódítják meg a kapszulás termékek. Többe kerülnek, és a kávé minősége semmivel sem lett jobb ettől az újításól, sikerük titka vajon mi lehet? Vagy hogy az ördögbe terjedhetett el például a sétapohár, a „fogd és vidd” rendszerű utcai kávéztatás, menet közben, kapkodva, a kávéivás meghitt szertartásának teljes mellőzésével, a társas élményről nem is beszélve? A hivatalos magyarázat, hogy mindkét esetben időt takarítunk meg, nem magyarázat. Miért kellene az időt „megtakarítani”, és mi végre? Az a kis babrálás a kávéfőzővel – van, akinek a friss aroma még azt is megéri, hogy kávéját maga pörkölje, darálja –, aztán az üldögélés a gőzölgő fekete mellett, nemhogy elvenne életünk idejéből, inkább tartamossá teszi. Két remek példa arra, hogy az új fogyasztói szokások mögött hiába keresnénk célszerűséget, minőséget, élményt, ott kizárólag az új termék vagy szolgáltatás eladásához fűződő üzleti érdek lapul. Mit parancsolsz, kedves vásárló? Amit mi parancsolunk neked.
Három. Piaci verseny nyílt sisakkal, semmi sumákság. Valami másfél évtizeddel ezelőtt amerikai kávéházláncok bejelentették, a hazai sajtóban le is nyilatkozták, hogy ők bizony felvásárolják Budapest kávéházait. Úgy is lett: egyetlen évtized leforgása alatt minden forgalmas főútvonalon, útkereszteződésben, ahol még akadt hely a hamburgerezők, pizzériák és gíroszsütők között, megjelentek a stílustalan és hangulattalan – de tágas és csillogó – amerikai coffee shopok, a maguk aránylag drága, viszont gyenge minőségű kávé és sütemény kínálatával. És jöttek, és láttuk, hogy győztek. A magyar főváros méltán híres kávéház- és eszpresszókultúrájából szinte semmi sem maradt. Ne tévesszenek meg az idegenforgalom számára fenntartott, megfizethetetlenül drága kávéház-műemlékek, mert a kedély és a társasélet eltűnt ezekből is, amióta a kispénzű publikum kiszorult belőlük. A piac meghódítása hódítás a javából. Az ellenfél megsemmisítésére alkalmas anyagi erő koncentrált bevetésével megszállják a város stratégiai pontjait – mi ez, ha nem háború, más eszközökkel? (Hogy a versenyhivatal meg az önkormányzatok ez alatt mit csinálnak, azt ne tőlem kérdezd, nyájas olvasó.)
Erről jut eszembe: a parlamentáris rendszerrel akkor hogyan is állunk? Ahol a „kínálat” nem csak a piacot ellenőrzi s osztja fel a „kereslet” feje felett, a politikát áruló cégek tőkéjének megfelelő arányban, de a győztes még a vásárlás szabályait is hozzáigazíthatja a maga pillanatnyi érdekeihez. A termék minőségével kapcsolatos kifogásainkkal ott vajon kihez fordulhatunk?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/50. számában jelent meg december 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/50. számban? Itt megnézheti!
