Dr. Orosz László (1947-2023) – a Barátom

Sosem fogom elfelejteni azt a napot 2019 őszén, amikor életemben először találkoztam Lászlóval. Aznap szakadt az eső, de úgy éreztem, mindenképpen beszélnünk kell – méghozzá azonnal, mert csakis ő az, aki nekem választ adhat egy rendkívül fontos kérdésre. Aki utat mutathat. Amint ajtót nyitott nekem a BME Fizikai Intézetében, már biztos voltam abban, hogy válaszokat fogok kapni a kérdéseimre. De még nem sejtettem, hogy sokkal többet fogok kapni ennél, méghozzá a legértékesebbet: László barátságát.

Dr. Orosz Lászlót aligha kell bemutatni bárkinek is Magyarországon. Dióhéjban: a neves fizikus az egyetemi tanulmányait a BME Villamosmérnöki Karán végezte, majd ugyanitt mérnöktanári oklevelet szerzett. Az egyetemi diploma megszerzése után hívták meg a Fizika Tanszékre. Tudományos témáit a polikristályos fémek rugalmas tulajdonságainak mikrofizikai vizsgálatában, a szekunder ion emissziós jelenségek elméleti leírásában, illetve az egyszerű fémek felületi elektronsűrűségének a tanulmányozásában találta meg. Majd a pásztázó alagútmikroszkóp sűrűségfunkcionál elmélettel történő leírásában elért eredményeit PhD dolgozatban foglalta össze.

László életében azonnal jóval fontosabb szerepet kapott, hogy a fizikát megértesse és megszerettesse az emberekkel. Igazából ez volt az, amihez mesterien értett. Az ő véleménye az volt, hogy ugyan a fizika nyelve a matematika, azonban nem a matematika a nehéz benne, hanem megtanulni „fizikául gondolkodni”. Ez pedig azért megerőltető, mert a mindennapjainkban egy egészen más fizikát látunk – vagyis a newtoni mechanikát –, mint ami a kvantumvilágban érvényesül. Éppen ennek a gondolkodásnak az elsajátítása nehéz. Ezt a problémát László egészen egyedi módon oldotta meg. Magyarországon elsőként ő vezette be azt az oktatási megközelítést, amit legpontosabban az axióma-alapú módszernek lehet nevezni. Ennek a lényege az, hogy a tudásra szomjas közönségnek legelőször a mechanika Newton-törvényeit, az elektrodinamika Maxwell-egyenleteit, a termodinamika főtételeit, a kvantummechanika axiómáit, valamint a relativitáselmélet Einstein-egyenleteit kell elsajátítaniuk, amelyekből aztán felépíthető az egész fizika. Ez a megközelítés nagyon jól illeszkedett László gondolkodásához, amelynek lényege abban állt, hogy az alapokat kell nagyon jól ismerni, amelyekből aztán minden következik. Amikor egyszer megkérdeztem, hogyan tud ennyi képletet a fejében tartani, azt válaszolta: képtelenség annyi képletet fejből tudni, amennyi a fizikakönyvekben van. Ha viszont valaki jól ismeri az axiómákat, már le tudja vezetni azokból az összes többit.

Legalább ennyire fontos volt László életében, hogy a tudományt megszerettesse a legfiatalabb generációval. Egyszer említette, hogy épp elfoglalt, mert mennie kell „baglyozni”, el sem tudtam képzelni, miről lehet szó. Csak akkor derült ki számomra, hogy László a BME Gyerekegyetem programjának oszlopos tagja volt, ő volt a Gyerekegyetem védjegyét jelentő Bagoly figura megtestesítője a rendezvényeken. László halála után már elmondhatom: a Barátom már súlyos beteg volt, amikor újra és újra elvállalta ezt a szerepet. Úgy érezte, így javul az állapota. És valóban – a tudomány népszerűsítése óriási erőt adott neki, ami bizonyosan meghosszabbította az életét.

Az elmúlt években, amikor a környezetemben megtudták, hogy László a Barátom, mindenki azt kérdezte, milyen ember ő a valóságban? Kérdezték ezt azok, akik abból a videóból ismerték meg a nevét, amelyben dühösen kikelt a hallgatók tudásszintje, illetve az oktatási rendszer problémái miatt. Nekem erről a legtöbbször ezt mondta lemondóan: nagyon elkeserítő, és rengeteg dolgot elmond a világról, hogy ezek a mondatai váltak a legismertebbé, nem pedig a fizikáról szóló előadásai. Ennyi év barátság után biztosan állíthatom: László a való életben egy nagyon kedves, végtelenül segítőkész, és leginkább magába forduló, introvertált ember volt. Bármilyen – akár magánéleti – kérdésben kértem a tanácsát, ő nagyon logikusan levezette azt. Ilyenkor mindig az volt a véleménye, hogy senkit sem szabad megsérteni, mindig törekednünk kell arra, hogy ne okozzunk másnak fájdalmat. Csak egy példa: egyszer, amikor elvittem őt autóval a feleségéhez, megálltunk egy benzinkúton. Ő megkérdezett egy vásárlót, hogy hányas kútnál tankolunk, mert nem láttuk a kút számát. A vásárló durván válaszolt neki, ami után ő csak hallgatott és megkérdezett egy másik embert. Amikor az autóban elmesélte, mi történt, míg tankoltam, rákérdeztem, hogy elismert és köztiszteletben álló egyetemi oktatóként nem fájt ez neki? Ő azt mondta, hogy de, igen, viszont tovább kell menni.

De talán ennél is többet mond László személyéről a karrierje. Többször is hangsúlyozta, hogy nem futott be nagy tudományos pályát, nem volt kutató fizikus, de híres elmélet sem köthető hozzá. Kevesen tudják, miért alakult ez így. Miután László első felesége meghalt, ő úgy döntött, hogy inkább a gyerekeinek szenteli az életét, és nem a kutatásnak. Később ezt a felesége – aki mindenben támogatta Lászlót – így foglalta össze: „feláldozta a tudományát a gyerekeiért”. Azt hiszem, egy ekkora elme ennél nagyobb áldozatot nem is hozhatott volna a családjáért.

Az elmúlt években sokan László racionális, szkeptikus és ateista oldalát is megismerhették azokból a vitákból, amelyeket Nagy Gergely református teológussal folytatott a nagyközönség örömére. Előttem a kép: amikor egy nyilvános vitáról hazafelé tartottunk a körúton, ő azonnal azt kérdezte tőlem: „Milyen volt, lehettem volna meggyőzőbb? Biztosan jó volt?” Ez Lászlóra mindig jellemző volt: az előadásain, a nyilvános szereplései során mindig tökéletességre törekedett. Amikor valamit elfelejtett megemlíteni, még napok múlva is fájlalta, hogy nem ugrott akkor be neki egy gondolat.

Ahogy barátok lettünk, sokszor felvetettem Lászlónak, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem hagytam annyiban, amikor a második levelemre nem válaszolt, és csak azért is felkerestem a tanszéken. De nem csak azért, mert az istenhit kérdésében utat mutatott, hanem azért is, mert a beszélgetéseink nyomán átalakult a világnézetem. Ami leomlott, ami elpusztult, annak a helyére ő bevehetetlen erődöt épített. Nem csak nekem, hanem az összes hallgatójának.

Már az első találkozásunkkor – ami hét órán át tartott – arra ösztönöztem Lászlót, hogy írjon könyvet. Habár ő a fizika rabja volt, rengeteg szépirodalmat olvasott. Egyszer azt mondta, hogy fiatalabb korában rengeteg verset olvasott, hogy ezekkel is fejlessze a memóriáját. Sokszor nekem versrészletekkel foglalta össze, mit is gondol. A műegyetemi irodájában a plafonig érő könyvespolcok láttán (a Fizikai Intézetben különösen nagy a belmagasság) azonnal azt éreztem, hogy ennek a hatalmas tudásanyagnak kell legyen egy szumma szummáruma – akkor így fogalmaztam. Eljutottunk odáig, egy olyan könyvet kellene írnia, amelyben a fizika iránt érdeklődő laikusoknak elmagyarázza a fizikát. Mikor egyszer a Műegyetemről sétáltunk kifelé, mosolyogva megjegyezte: „Ehhez te leszel a kísérleti egerem!” Emlékszem, mennyire büszke voltam erre. Később, a Balaton partján is rengeteget beszélgettünk a könyvről – László ugyanis többször elhívott magukhoz, ilyenkor napokat töltöttem nála és a feleségénél. Amikor unszoltam, hogy kezdje csak írni a könyvet, ami egy életmű összefoglalása lenne, azt mondta: az ő életműve a fizikai szemlélet átadása volt a Műegyetem hallgatóinak. Ezt én sosem hagytam annyiban. Csak később láttam be, hogy ezt a könyvet nekem kell megszerkesztenem. Azonban amikor az elmúlt hetekben újra és újra meglátogattam Lászlót, megértettem, miről is beszélt nekem a Balaton partján. Mikor arról kérdeztem, tanította-e a fiát az egyetemen, azt mondta, egy dologhoz ragaszkodott csak: hogy ő tanítsa a fiának a kvantummechanikát. Így is lett, persze a fia végül az elfogulatlanság biztosítása miatt másik oktatónál vizsgázott. Amikor rákérdeztem, hányast kapott a fia, ennyit mondott: ötöst. Éreztem a hangján, mennyire büszke erre. Ahogy a lányára is.

Az utolsó beszélgetéseink során már szinte csak én beszéltem. Ilyenkor gyakran idéztem neki a francia felvilágosodás nagy filozófusát, a francia enciklopédia, az Encyclopédie főszerkesztőjét, Denis Diderot-t, aki szerint az utókor a filozófus számára az, ami a hívő ember számára a túlvilág. Majd hozzátettem: nem csak a filozófusnak – róluk sosem volt túl jó véleménnyel –, hanem nekünk is. Így ő még nagyon sokáig élni fog az utókor számára, sokkal tovább, mint bárki más, akit ismerek. Bebizonyítom. Azt hiszem, azt a sok jót, amit László adott nekem, csak ezekkel a mondataimmal tudtam viszonozni.

Életünk során megtanuljuk, hogy sokszor egy barátság többet ér mindennél. Mert ő a legbiztosabb szövetségesünk, bármilyen kihívásokat is tartogat számunkra az élet. Mindig úgy gondoltam, hogy olyan Barátom mint László, már sosem lesz többé. De most már tudom jól, hogy ő mindig velünk lesz.

A fáklya nem fog kihunyni, a katonáid örökké őrzik a lángot!