Minthogy most mutatták be a mozik a Dűne második részét, mi sem hagyhatjuk szó nélkül a témát. Azt hihetnénk, hogy a homoksivatagok (vagy más néven ergek) ikonikus homokdombjai, a dűnék, amelyeket szüntelenül fúj a szél, geológiai léptékben csupán pillanatokig léteznek, hiszen csak felhalmozódott finom szemű homokból állnak, és bármikor egyik napról a másikra megsemmisülhetnek és újjáépülhetnek. Pedig ez messze nincs így. A University College London és az Aberystwyth-i Egyetem geológusainak tanulmánya szerint például az egyik marokkói dűne alapja 13 ezer éves, viszont a teteje alig ezer éve létezik (bár ez is sokkal hosszabb idő, mint hihetnénk).
A homokdűnéket a földfelszínről akár összetéveszthetjük a piramisokkal is, valójában azonban nem gúla vagy kúp alakúak. A légi felvételeken jól látszik, hogy a dűnék alapja nem kör, hanem inkább csillag alakú: a középpontból karok nyúlnak ki oldalirányba, és ezeket a szél mozgatja. A kutatócsoport a kelet-marokkói Erg Chebbi homoksivatagban (amely a Szahara része) vizsgált egy száz méter magas és az alapjánál hétszáz méter széles dűnét. A dűnét berber nyelven Lala Lalliának nevezik, ami a „legmagasabb szent csúcsot” jelenti.
A kutatók megállapították a dűne különböző részeinek korát. Ehhez egy lumineszcencián alapuló módszert használtak, ami képes meghatározni, hogy a homokmintában lévő ásványokat mikor érte utoljára napfény (vagyis mikor voltak utoljára a dűne felszínén). Így nem a homok korát határozzák meg (ami több millió éves is lehet), hanem azt, hogy mikor rakódott rá még több homok, ami elzárta előle a napfényt. A kutatók magyarázata szerint a homokban lévő kvarckristályok „mini akkumulátorként” működnek, és elraktározzák a napfény energiája egy részét.
A különböző magasságokban a dűne mélyéről vett mintákból derült ki a homokdomb meglepően idős kora. Úgy tűnik, hogy a dűne az első 4000 évben épült fel, majd nagyjából 9000 évvel ezelőtt stabilizálódott a magassága. Akkoriban némileg nedvesebb volt Marokkó éghajlata, mint most, így növények is nőttek rajta (találtak növényi maradványokat a homokban). Talán a vegetáció is hozzájárult a dűne stabilitásához. Jelenleg a tartósan fújó keleti szél határozza meg a dűne mozgását: évente ötven centiméterrel halad nyugati irányban. A sivatagi infrastruktúra (például utak) építésekor a mérnököknek figyelembe kell venniük, hogy bár a homokdűnék több ezer évesek is lehetnek, folyamatosan mozognak.
