Meg kellene írni, hogy a magyar faluban élnek emberek. Vannak arcok, amelyek tiborci barázdákat hordanak magukon. A barázdák mégis teljesen mások, mint őseiké. Azokon az arcokon a napi kemény megélhetéséért vívott fizikai fájdalom évtizedes gyötrelmei és a lélek harcai őszinte hitelességgel voltak jelen. A mai arcok mások. Tömegarcok, amelyeken a spanyol és török limonádé tévésorozat és a kilátástalan jövő rajzol térképet. Azokon az arcokon a fájdalmas várakozás jelenik meg a városba szakadt és onnan egyre ritkábban hazafutó gyermek iránt, és a növő reménytelenség, hogy elpusztul a falu.
Fekete Gyula évtizedek óta írta kiáltásait a pusztuló magyar hazáról, ahol fogy a lakosság. A lakosság nem azonos a haza népével. A harmincas évek szociográfiái kongatták a harangokat, hogy készítsünk diagnózist. A Kádár-kor végén, a hetvenes és nyolcvanas években a felsőoktatás diákjait küldték falukutatásra. Születtek is nagyszerű elemzések az egész országban.
Meg kellene írni, hogy ezekben a falvakban rohamosan sorvad az ÉLET. Miközben a projektek sokasága beszél a nagypolitikusokkal együtt versenyezve az élhető vidékért. A vidék a megásott sír felé halad.
Meg kellene írni és hangosan kiabálni naponta, óránként a rádióban, hogy gyermekek kellenek a magyar falvakba, mert azok nélkül hiába történik infrastrukturális fejlesztés.
Meg kellene írni, hogy hiába építenek 200 fős falukba sportpályákat és öltözőket, kultúrházakat és angol vécét, ha nincs gyermek. Mire elkészül a faluban minden fejlesztés, arra már csak öregasszonyok és bóklászó öregemberek lesznek a falvakban
Meg kellene írni, hogy a magyar falu halálával a Magyarok Országa vész el. Lakosság lehet e földön, de az nem évezredek hagyományait fogja korszerűen tovább éltetni, hanem idegenek gyülekezete lesz e földön.
Meg kellene írni, hogy már csak a radikális tettek segíthetnek rajtunk. Az egyének és a közösségek radikális cselekedeteire van szükség, amelyekből több tévút is lesz, de a keresésben a jövőt is esély lesz megtalálni.
Meg kellene írni, hogy írjuk meg a gondokat, a diagnózist. A helyben élők és a helyüket kereső egyetemek ifjúsága, diáksága alkalmas lehetne arra, hogy hiteles látleletet készítsen. Álljunk neki! Helyben és az egész országban. Történnek elszigetelt, egymásról nem tudó kísérletek. A Vasi Hegyháton 2008-ban 40 egyetemista végzett 6 napon keresztül terepgyakorlatot három faluban. Az akciók féllegális támogatással történtek. Folyik hasonló máshol is az országban. Az Alföldi Homokhátságban a tanyákon évek óta végeznek kutatásokat a diákok. Meg kellene írni, hogy egyesítsük az erőinket.
Induljon el a magyar ifjúság az egyetemekről a falvakba. Az elődeik tudását magukba építve keressék az új utakat. Az egyetemeknek is érdeke, hogy kiemelkedjenek a tömeges satnya felsőoktatásból. A falvak a hitüket teszik oda minden munka mellé, amely a létük jobbítását és a jövő keresését, reményét szolgálhatja. A közművelődési intézmények a kistérségek nagyobb falvaiban és a térségi központokban szakmai és emberi-morális energiájukkal oda kell, hogy álljanak az ügy mellé.
Meg kell írni, hogy a mai magyar falvakból melyek lesznek a néhány év múlva a „VOLT FALUK”. Néven kell nevezni a magyar falvakat és vidékeket, amelyeket már semmi nem menthet meg. SEMMI!!! Meg kell írni a legrosszabbat is, azt, hogy a magyar falu elpusztul. Azért kell megírni, hogy legyen mit megmenteni és legyen mit építeni. „Növeli, ki elfödi a bajt”, írja Illyés Gyula. Meddig akarjuk még elfödni a bajt???
Meg kellene írni, hogy ma is vannak kiváló elmék, akik értik a Magyar Falut. Vannak kiváló filmek és filmesek (Dárday Pál, vasi filmesek). Falukutatók (Mátyus Alíz, Földiák András). Meg kellene írni, hogy mindezt megírni nem lehet bértollnokoknak. Nem tudják megírni felkért nagynevű írók semmilyen nagyságú honoráriumért. Megírni ezt csak belülről lehet, saját vérén az alkotónak. Minden fejlesztés a mai faluban tüneti kezelés. A sebek gyors varasodását szolgálják. A seb beheged, de alatta gennyes gócok gyülekeznek. A sebeket a genny miatt fel kell szakítani. A véres rosszaságot fel kell tárni, és kifolyatni minden szennyet.
Meg kellene írni, hogy minden Magyar Faluban (még a nagyon sok haldokló faluban is) ott vannak az értékek. Lehet, hogy az adott közösséget már nem lehet megmenteni, de azon értékek, amelyeknek a birtokában van, egy másikat erősíteni tudnának. Aztán amikor mindent megírtunk, akkor arra megérik bennünk a szellem és a bölcsesség, hogy mit kell tenni.
Meg kellene írni, hogy megírni csak fájdalommal és könnyel lehet. Szerelmesen gabalyodva a tájba és e hazába. Szeretni egy-egy fáját és virágát, egy nyári délutánon nyitva álló kis templomát, az ember által húzott harang szavát, amely elkísér valakit utolsó útjára, a roskadozó őszi útszéli szilvafákat, az utolsó tyúkját etető öreg nénit, az ebédet szállító mosolygó szociális munkást, a kora délután kocsmából kitántorgó részeg munkanélküli alkoholista mégis arcot, a régi tűzoltó szekér előtt álló lármafát, a kérges kezű idős ember rácsodálkozását Kossuth-díjas költővé lett, hajdani falubéli versére. Szeretni a kisváros főterén a királyok kútjának Mária énekét, a Rába folyó nagy esők utáni gyors folyását, az egyre kevesebb visszatérő fecske játékos repülését, a gólyafészkeket, az erdők illatát.
Az írja meg, aki tudja szeretni:
A vasi Hegyhátat,
A vasvári szentkút áhítatos csöndjét,
Az alsóújlaki sokat megélt hegyi templomot,
A kámi falubejáratnál a félbemaradt újkori épületet,
A szemenyei kovácsműhelyt,
Az egervölgyet átszelő patakot,
A csipkereki szilvafákat,
A csehimindszenti Mindszenty szobrot a falu közepén,
A mikosszéplaki fogadót,
A csehi hegyet,
A bérbaltavári ősi csontokat rejtő dombokat,
A nagytilaji temetőt Nagy Gáspárral,
Az oszkói pincéket,
Az olaszfai lovakat,
A pácsonyi virágos utcát,
A győrvári faluházat,
A hegyhátszentpéteri zsupos régi parasztházat,
A telekesi faragott fa szobrokat,
Az andrásfai játszóteret,
A petőmihályfai kápolnát alkonyatban,
A gersekaráti hajnali tavat,
A sárfi mizdói haranglábat,
A püspökmolnári hintókat,
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/25. számában jelent meg június23-án.
