A kilencéves Marci fejből tudja a világ összes országát és azok fővárosait, bármikor lerajzolja a hozzájuk tartozó zászlókat is. Különös tehetsége van a rajzoláshoz, tanárai dicsérik igényes munkáit, kreativitását. Matekból és idegen nyelvekből is kiemelkedő. – Ha szépen halad, könnyen eljuthat az egyetemre is – jegyezte meg nemrégiben egy szakember. Ám Marcinak jelenleg kevés esélye van arra, hogy szépen haladjon és egy egyetemre eljusson. Nem azért, mert aspergeres, vagyis magasan funkcionáló autista. Átlagon felüli intelligenciaszintje, az általa izgalmasnak tartott tudományokban való elmélyülése arra predesztinálná, hogy minőségi életet élhessen. De Marci a Borsod megyei Boldván él, ahol nincs lehetőség arra, hogy fejlesztést kapjon. Gyógypedagógusra, logopédusra és pszichológusra lenne szüksége ahhoz, hogy képességeit kibontakoztathassa, és az Asperger-szindrómával járó fejletlenebb kommunikációs és szociális készségeit, illetve beszédkészségét fejlesszék. Ezek hiányában viszont jön a lassú lecsúszás, a kortársaktól való elmaradás.
– Bár én évek óta tudom, hogy a fiam különleges, március 1-je óta van meg a diagnózisunk. A helyi általános iskolában az osztályfőnöke nagyon szépen dolgozik vele, de mint megtudtuk, ez az iskola nem vállalja, hogy speciális nevelési igényű (SNI) gyerekekkel foglalkozzanak. Nincs erre szakemberük, így szeptembertől új iskolát kell keresnünk. A kisfiam erről hallani sem akar, itt jól érzi magát. Sajnos ez nem szempont. A tankerület ugyan hozhatna létre új gyógypedagógusi státuszokat, de úgy látom, nem áll szándékukban. Ezért azt ígérték, kijelölnek majd Marcinak egy iskolát valamelyik nagyvárosban, ahol van fejlesztő szakember. Hogy hol, nem tudjuk. Állítólag ők sem tudják, mert égen-földön nincs szakember. Ahol esetleg lenne, ott pedig már iskolai hely nincs – sorolja a gondokat Marci édesanyja, Dezső Henrietta Lilla.
Gyógypedagógusból ugyanis egyre kevesebb van. Lilla azt mondja, ajánlották nekik, hogy próbálkozzanak miskolci vagy kazincbarcikai magánintézményekben, igaz, ott is 2-3 hónapot kell arra várni, hogy legalább időpontot kapjanak. – Tologattam a számlákat jobbra-balra, honnan tudnék elvenni, hogy ki tudjam fizetni a magánórákat, de rájöttem, erre esélyünk sincs. Egy gyógypedagógusi foglalkozás tízezer forintnál kezdődik, ebből minimum kettő kellene egy héten, ehhez jönne még a rendszeres logopédus és pszichológus... Reménytelen.
Közben telnek a hetek, hónapok, Marci és szülei pedig hiába várnak az állami segítségre. Márpedig a minél korábban elkezdett fejlesztés létfontosságú lenne a kisfiú jövője, boldogulása szempontjából. – Miközben nagyon belefáradtam már a sok visszautasításba, tudom, soha nem adhatom fel. – Lilla végső elkeseredésében petíciót indított, A sajátos nevelési igényű gyerekek ellátatlansága az állami szférában címmel – hátha kellő számú aláírás esetén a döntéshozók foglalkoznának a kérdéssel. Azzal, hogy ma Magyarországon a több mint százezer, különleges fejlesztést igénylő gyerekek jó részét nincs, aki oktassa, fejlessze. Azzal, hogy számtalan hátrányos helyzetű család, egyedülálló szülő nem tudja megfizetni a magánórákat, így gyerekeik ellátatlanul maradnak, és emiatt esélyük sincs arra, hogy felnőve teljes életet éljenek.
Ám a döntéshozók egyelőre más kérdésekkel vannak elfoglalva. Például azt harsogják, hamarosan megszületik Európa legszigorúbb gyermekvédelmi törvénye. Akkor aztán a magyar gyerekek úgy meg lesznek védve, mint még soha. Mi lenne, ha először betartanák azt, amit eddig törvénybe iktattak? A hatályos alaptörvény és jogszabályok értelmében az állam kötelessége lenne, hogy ezek a gyerek megfelelő ellátást, szakszerű fejlesztést kapjanak.
Lilla petíciójára rengeteg visszajelzés érkezett: számtalan család küzd hasonló problémákkal. Egy győri édesanya azt írja: „Az én autista gyerekeim is ellátatlanok a rendszerben. Magunkra maradtunk, nincs esélyünk a fejlődésre, pedig hasznos tagjai tudnánk lenni a társadalomnak.” „Kisfiam semmilyen támogatást nem kap. Kirekesztett és a jövője is kérdéses, minden igyekezetünk ellenére” – állítja egy újhartyáni szülő.
Az érintettek úgy érzik, a kormányt nem csupán az oktatás, de a hátránnyal élők helyzete is hidegen hagyja. A probléma vidéken a legégetőbb, alig van fejlesztőpedagógus, akik még megmaradtak, teljesen le vannak terhelve. Óráikat gyakran az iskola folyosóin, saját fizetésükből vásárolt eszközökkel kénytelenek megtartani.
Mire számíthatnak Marciék a közeljövőben? A kormány válasza a bosszútörvény, vagy politikailag korrektebb nevén a státusztörvény. A jogszabály hírére már több ezer tanár jelezte, itt jött el az a pont, ami vállalhatatlan számukra, otthagyják a pályát. Hasonlóképpen gondolják a gyógypedagógusok is. Egy olyan helyzetben, amikor már égetően nagy a fejlesztőpedagógus-hiány, egy újabb hullámmal szakemberek ezrei fognak távozni az állami szférából. Így veszi el a gyermek- és családpolitikájára büszke kormány Marci és sorstársai jövőjét, esélyét a teljes életre.
Olvasna még Albert Enikő Akadálypálya sorozatából? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/19. számában jelent meg május 12-én.
