Örömteli dolog volt látni, hogy Dunakeszin megvalósult az ország első érintésmentes termelői piaca: a vevők az interneten adhatják le rendeléseiket, és a helyszínen már előre összeállított csomagok várják őket. Mi is írtunk róla riportot – ami viszont nálunk az első fecske, az Finnországban már hat éve a jelen. Ott úgy hívják ezt a vásárlási formát: Reko.
Minderről egy helyi vállalkozóval beszélgettem. Vilisics Ferenc eredetileg biológus, Székesfehérváron nőtt fel. Posztdoktori kutatóként érkezett a Helsinki Egyetemre, de aztán lejárt a projektjük támogatása, és nem nyertek több pénzt a pályázatokon, a 2008-as gazdasági világválság kései finn begyűrűzéseként.
Ferencnek hirtelen nagyon sok szabad ideje lett, mondja ironikusan, ezért egyre inkább belemerült a gasztronómiába. Finnországban az „étteremnap” részeként (ez Magyarországon is létezik), lehetőség nyílik arra, hogy bárki egy-egy napra éttermet nyisson, például a lakásában, ami után adózni sem kell. Ferenc is beszállt, magyaros napot tartva, mi mást. Először pörköltet főzött nokedlivel, majd pár hónappal később kolbászos napot tartott. Magyar disznótorost készített Finnországban. Ez annyira ízlett az embereknek, hogy kértek még. Ferenc lassan azon kapta magát, hogy már mindennap kolbászt készít. A dolog innen nőtte ki magát profi vállalkozássá: a Feri’s Sausages kézműves kolbászokat gyárt. A „Csípős magyar” 2015 júliusában elnyerte a Helsinki legjobb kolbásza címet. A belvárosban lévő üzlet művészeti galéria és sörbolt is egyben.
A Reko 2014-ben indult Finnországban, egy Tuomas Snellman nevű őstermelőnek köszönhetően. A férfi megelégelte, hogy nem tudja normális áron eladni a megtermelt áruját a környékbeli boltoknak. A Reko mozaikszó, amely a svéd „rejäl konsumtion”, „igazságos fogyasztás” kifejezés rövidítése. Snellman ennek reményében a közösségi médiában hirdette meg, hogy mikor, hol lesznek elérhetők ő és a terményei. Ehhez csatlakozott Ferenc az első időkben.
Tuomas Snellman egy másik kérdésre is kereste a választ: hogyan lehet megkerülni a monopolhelyzetben lévő bolthálózatokat? A multik Finnországban nagyon erősek.
– Otthon nem tudjátok elgondolni, hogy ez mennyire durva – mondja Ferenc, miközben éppen kolbászt vákuumcsomagol az üzletében. – Képzeld el azt – mondja a szörcsögő gép mögül –, hogy Magyarországon van a CBA meg a Tesco, és nincsen semmi más. Csak ennek a két cégnek a különböző nevű üzletei léteznek. Az utcakép ennél persze tarkább, mert a logók, nevek szintjén sokszínűség van, de ha megnézzük, hogy kik a tulajdonosok, akkor csak – maradva a példánál – a Tesco meg a CBA van. Szárazabban: a kereskedelem 85 százalékát két cég uralja. Nagyon érett már, hogy jöjjön egy alulról jövő kezdeményezés, és a két cápát megkerülve közvetlenül találkozzanak a kis halak: az eladók és a vevőik.
– És persze mind a két cég ugyanattól a beszállítótól vette – mondjuk – a tejet? – kérdezem, bár akár a kolbászt is említhettem volna példaként.
– Persze. Ráadásul Finnországban nincsen olyan volumenű háztáji termelés, mint Magyarországon. Itt olyan kézműves forradalom sincsen, mint otthon. Az emberek bizalmát meg kell nyerni, el kell hitetni velük, hogy a kistermelők is jók. Még akkor is, ha a logójuk nem olyan szép, vagy a kiszereléseik nem olyan profik, mint a multié.
– Ezeknek a termékeknek van arcuk, tehát ha gondom van velük, akkor tudom, hogy hamarosan találkozom a pékkel, és az arcába tudom mondani, hogy „basszus, kemény volt a zsömléd”. Vagy hogy „jaj, de finom volt, köszönöm”. Emberközelibb az egész. Egy húsipari cég kolbászgyártó emberével mikor találkozol? – teszi fel a kérdést az emberközeli kolbászgyártó ember. Tulajdonképpen nem is az ízt emelném ki – fűzi hozzá –, hanem a személyes kapcsolatot a termelővel, meg azt, hogy a helyi vállalkozásokat támogatod.
A Reko olyan, mint egy flashmob: egy útszéli parkolóban, esetleg egy iskolai focipályán egyszer csak megjelenik 25–30 kisteherautó meg egy csomó ember, utóbbiak átveszik az előbbiek által hozott, előzetesen az interneten megrendelt áruféleségeket, az
tán huss, a parkoló félóra múlva kiürül. A rendszer a Facebookon szerveződik. Eleinte önkéntes adminok (adminisztrátorok, adott Facebook-oldal szerkesztői jogokkal felruházott kezelői) szervezték a Rekókat, lelkesedésből, de már az indulásnál felvetődött a gondolat:
kellene valamit fizetni nekik, hogy motiváltak maradjanak. – Volt azért egy-két evolúciós zsákutca a Rekóban, köztük az, hogy egyesületté alakult – mondja Ferenc, aki összesen 250 kilogramm kolbászt vákuumoz éppen, aminek a zajszint miatt időnként kiakadó diktafonom örül a legjobban.
Az egyesület gyűjtött volna tagdíjat – jegyzi meg –, ebből fizették volna az adminokat –, nos ez hamvába holt. Végül az lett a megoldás, hogy a termelők lettek az adminok. Most ott tartunk, hogy nagyjából tíz termelő kezében van negyven Reko. Amelyek élnek és virulnak, jobban, mint valaha.
A kistermelő, aki először kerül a Reko közelébe, szinte a paradicsomban érzi magát. Nem kell a piacon ácsorognia, hiszen az otthon kényelmes melegében, a számítógépen árulja a portékáját. Nincsen helypénz sem, és ami a legfontosabb talán, hogy senki nem termel felesleget – mondja Vilisics Ferenc. Minden egyes csomagnak gazdája van, és az előre leadott rendelések miatt a termelő már szerdán sejti, körülbelül hogyan zárja a hetet. Helsinki térségében kedd-szerda-csütörtök a Reko-nap, Ferencék emellett szállítanak boltoknak, magánembereknek is, házhoz.
– Ti most már mérhető gazdasági tényező vagytok? Magyarország például túl van a kézművessör-forradalmon, ehhez mérten a kis főzdék úgy egy százalékot tudtak kihasítani a piacból. Ebben az is benne van, hogy a multik, látva az éledezést, gyorsan lecsaptak a kézműves sörök piacára.
– Így van ez nálunk is. Amikor megjelentek a sütni való kolbászok a piacon, például általunk, akkor ennek itt még egyáltalán nem volt kultúrája. (Az emberek még most is naponta kérdezik Ferencet, hogy mit csináljanak a kolbászokkal.) Szóval mivel ez új dolog volt, előnyt jelentett Ferencnek, de a multik nagyon hamar behozták ezt az előnyt: a következő grillszezonra előrukkoltak a maguk termékeivel.
– Mi megmaradtunk… – és itt Ferenc biológusként mond példát – a dinoszauruszok korában is éltek emlősök, csak picik voltak, patkány méretűek. Főleg éjszaka mozogtak, mert a dinoszauruszok annyira dominálták az ökoszisztémát, hogy egyszerűen nem rúgtak labdába mellettük az emlősök. Ez akkor változott meg, amikor jött a meteorit: a dinoszauruszok eltűntek a pályáról, és eljött az emlősök ideje. Ugyanezt érzem én is – mondja Ferenc a vákuumozógép fölül –, hogy mi megmaradtunk, mint ezek az apró emlősök a dinók között. Itt trappolnak körülöttünk a brontoszaurusz méretű cégek, nem ezek uralása a célunk, hanem a tisztes megélhetés és a jó minőségű termék folyamatos biztosítása.
– A koronavírus mennyire sokkolja a társadalmat Finnországban? – kérdezem. – Itt nem operatív törzs, hanem a kormány és a szakértők kommunikálják a járvány híreit, egyébként nagyon tisztességesen és közérthetően – érkezik a válasz. – Nyugalom van, és a számok is azt mutatják, hogy pánikra nincsen ok. Persze mindenki fegyelmezetten betartja, amit kell. Ezzel együtt nincsenek olyan komoly megszorító intézkedések, mint hogy például nem szabad kijárni, vagy hogy kötelező a maszk. Viszont lezárták a régiót, ahol Helsinki és benne a legtöbb fertőzött van, hogy ezzel is csökkentsék a járvány terjedését. Az iskolák ugyanúgy zárva voltak, mint Magyarországon – közli Ferenc.
Beszélünk még arról is, hogy a Feri’s Sausagesnél Feriék kizárólag helyi alapanyagokkal dolgoznak, holott például a birkahúst jobban megérné Írországból vagy Új-Zélandról venni, de a vevők finn alapanyagokat igényelnek. – Finnország nemcsak térben, időben is messze van – vetem fel, de vásárló érkezik a boltba, Vilisics Ferenc pedig elköszön, le kell tennie a telefont.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
