Ez a vár kicsit drága kultúrcentrumnak – fejezte ki értetlenkedését a királyi palota és környezete helyreállításának utolsó lépéseit látva a hatvanas évek végén Kádár János. A párt első titkára úgy tűnik, élesen a jövőbe látott, hiszen a palota és környezete éppen félszáz esztendővel később, napjainkban nyer ismét (részlegesen) kormányzati funkciót. Hogy kifogásolta-e Kádár a helyreállítás módját, hirtelen szembesülve az eredménnyel, azt ma már nem lehet tudni.
Ami viszont bizonyos: a palota és környéke látványosan felújításra szorul, mint ahogy az is tény, hogy a háború utáni helyreállítás és átépítés finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az eredeti architektúrát sok ponton leegyszerűsítették, a belsőt pedig – ahelyett, hogy az ostrom idején kisebb-nagyobb mértékben sérült főemeleti termeket és csarnokokat restaurálták volna – eltüntették, majd sokkal rosszabb minőségű enteriőrökkel pótolták. A pusztítás kiterjedt a palota közvetlen környezetére. Politikai és építészeti okokból az ötvenes évek elején elbontották a megmenthető lovardát, a hetvenes években az addig irodának használt volt főőrségi épületet és a közeli (1960 körül egy filmforgatás kedvéért felgyújtott), szintén műemlék Teleki- (József főhercegi) palotát.
Az elkerülhetetlen rekonstrukció, amelynek módjáról máig heves vita zajlik, időközben megindult a palotaegyüttest és környékét egységes művészi kompozícióként kezelő Nemzeti Hauszmann-terv alapján. Többszörös késéssel ugyan, de lassan újraépül a az oroszlános udvar közelében a főőrség, a Csikós-udvarban a lovarda; a kettőt összekapcsoló egykori Stöckl-lépcső helyreállítása pedig már befejeződött. (Igaz, a lépcső déli összekötő falszakaszát kényszerű okokból – egy a háború után nyitott átjáró miatt – az eredeti helyétől körülbelül fél méterrel arrébb alakították ki.)
Külső vagy belső?
A befejezéséhez közeledő lovarda irányából a királyi palota felé pillantva megdöbbentő az utóbbinak az előbbihez képest látványos sivársága, lelakottsága. Jobb megoldás híján abban szinte mindenki egyetért, hogy a palotát kívülről a XX. század eleji, Hauszmann Alajos-féle architektúra (majdnem) teljes visszaállításával érdemes megújítani. A kérdés mélyebb vizsgálatakor azonban egyértelművé válik, hogy ez nem is olyan egyszerű, a rekonstrukció ugyanis csak részleges lehet az enteriőrök olykor radikálisabb átszabása nélkül. Egy kézenfekvő példa: ha a régi felvételeket a mai helyzettel összevetjük, feltűnik, hogy az eredeti (ál)kupola nem egészen ott állt, ahol mai, sikerületlenebb utódja. Amennyiben ezt és a palotát a Savoyai-szoborral összekapcsoló hajdani Habsburg-lépcsőt, illetve a nyugati részen a Mátyás-kút és az oroszlános kapu közötti régi várkápolna több emelet magas ablakait vissza kívánják állítani, nagyjából a földig le kell bontani a mostani belsőt, így a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi lépcsőházát, vele az egész vasbeton szerkezetet. Ebben az esetben pedig nem lehet eltekinteni a korábban itt lévő enteriőrök rekonstrukciójától sem, vagyis érdemes lenne újra felépíteni a várkápolnát és a helyreállított Habsburg-lépcső mögötti Habsburg-termet.
A következő nehézséget éppen ez okozza: a Habsburg-terem grandiózus, Lotz Károly által alkotott mennyezeti freskójának színeiről csak sejtéseink vannak, a kápolna belső berendezése pedig a főoltár kivételével megsemmisült. Számos egyéb, rekonstruálandó enteriőrrel is ugyanez a gond: az egykori díszítőelemekről, berendezésről sokszor csak hiányos információk állnak rendelkezésre. Mindezt figyelembe véve döntöttek úgy a tervezők, hogy óvatos lépésekkel haladnak előre. Kísérletképpen egyelőre olyan belső terek helyreállításában gondolkodnak, amelyekről jóformán „mindent tudunk”. A Hauszmann-terv első etapjában a főőrségi épület és a lovarda újbóli felépítése mellett rekonstruálják az egykori neoromán Szent István-termet is. A Hauszmann mellett Thék Endre, Roskovics Ignác és Stróbl Alajos által alkotott reprezentatív tér nagyjából a Budapesti Történeti Múzeum bejárata fölötti emeleten volt. Szinte a teljes dokumentáció a szakértők rendelkezésére áll. Ehhez azonban megint csak át kell kívülről is építeni a palota adott szakaszát, az E és az F épületet összekötő úgynevezett nyaktagot, helyreállítva többek között az eredeti ablakszámot és a homokkő architektúrát. (A berendezés már készül, és a falak vizsgálata is megtörtént.) Ha a történeti múzeumból kilépünk az oroszlános udvarra, a Duna felé eső oldalon, a sok modern „bukóablak” társaságában feltűnik az eredetivel megegyező ablaksor. Mögötte egykor a trónterem húzódott, helyreállítását a hatvanas évek közepén részben állami vezetők (különösen Aczél György) szorgalmazták, Czagány István el is készítette a terveket, ám a rekonstrukció végül anyagi okok miatt elmaradt. Ma ez minden nagyobb nehézség nélkül visszaépíthető lenne, ellentétben a környező szobákkal. Az előtermek, köztük a kis trónterem helyét ugyanis keresztülvágja két, az ötvenes években beékelt patkó alakú, vasbeton lépcsőház.
Nota bene: a kis trónterem nemrégiben rekonstruált falrészlete a szomszédos történeti múzeum palotatörténeti kiállításán, a második emeleti lépcsőfordulóban megtekinthető. Nemcsak ennek hajdanvolt belső részletét alkották újjá kísérleti jelleggel. Az első emeleti lépcsőfordulóban a Mátyás-terem újrafaragott neoreneszánsz lambériájának egy részlete is látható. Az egykori terem felkutatásához szintén nem kell messze menni: az oroszlános udvarból a Széchényi könyvtárba belépve, a grandiózus Atlasz-szobrok mellett (ezek szétcsákányozása is felmerült az ötvenes években) felmenve a lépcsőn a könyvtáralapító Széchényi Ferenc bronz mellszobrába ütközhetünk. Éppen felette, már az emeleti szinten kétszárnyú vasajtó nyílik. Ez rejti a jelenlegi, kiállítóhelyiségnek használt, eredeti méreteiben megőrzött (ám tégláig visszabontott, Rákosi idején vörös csillagos neoklasszicista bútorokkal berendezni kívánt, főtitkári dolgozószobának szánt, ma vörösmárvánnyal burkolt) Corvin-termet. A helyreállítást nehezíti, hogy a mennyezet egykori színezését nem ismerjük.
Velence és Krakkó
Lesz ugyan lovarda, de hol vannak a lovak? – kérdezik gonoszkodva többen is a szakértők közül. A vasbetonból emelt, ám az eredeti, kizárólag külföldről beszerezhető római cementtel és angol palával burkolt épületnek valamilyen funkciót mindenképpen kell adni, új istállókat viszont nem húznak fel a korábbiak helyén. A Thék Endre tervezte reprezentatív központi térben – mint ma már tudni lehet – bálokat rendeznének, de a hazai spanyol lovasiskola hagyományait feltámasztva lovasbemutatókat is tartanának. Ezzel legalább legalább részben megfeleltek a régebbi, rigorózusabb műemléki előírásoknak is. A nemzetközi műemlékvédelem egykor ugyanis két alapvető okból ellenezte elpusztított épületek ismételt felhúzását: egyrészt a funkcióvesztés miatt, másrészt pedig azért, mert a jelzés nélküli rekonstrukciót hamisításnak tekintették. Az az ezt megfogalmazó velencei chartán úgy tűnik túllépett a világ, nem utolsósorban a kelet- és közép-európai országokban kialakult új gyakorlat miatt. A „kizökkent időt” helyreállító (vagyis a szovjet megszállás, a kommunista diktatúra diadalát hirdető átépítéseket, pusztításokat „érvénytelenítő”) rekonstrukciók mára általánossá váltak. Az 1950-ben Kelet-Berlinben a porosz militarizmus szimbólumaként felrobbantott Stadtschlosst (helyén állt a híres-hírhedt Palast der Republik a hetvenes évek közepétől) hosszas vitákat követően nagyjából újjáépítették. Potsdamban évekkel ezelőtt húzták fel a semmiből, a szintén Stadtschlossnak nevezett, 1960-ban eldózerolt palota pontos mását (modern belsővel), amelyben a tartományi gyűlés kapott helyet. (A Habsburg-parancsra végrehajtott erődrobbantásokra hivatkozva rekonstruálták idehaza néhány éve a füzéri várat is.)
Az újraépítéseket egyébként a velenceit módosító 2000-es, úgynevezett krakkói charta bizonyos feltételek mellett engedélyezte. Eszerint „fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja”.
Baljós árnyak
Egy 2017. januári terv szerint a lovardának és a főőrségnek már állnia kellene. Az előbbinek 2017. július 21-ig, az utóbbinak pedig október 31-ig el kellett volna készülnie. A rekonstruált, egyúttal akadálymentessé tett, lifttel is ellátott területet 2019 végén adják át a nagyközönségnek – tudhattuk meg nemrégiben. A költségek növekedése valószínűleg összefügg a csúszással. A West Hungária Bau Kft. és a Laki Épületszobrász Zrt. egy korábbi állapot szerint 6,6 milliárd forintos befektetéssel végezte volna a felújítást, az összeg azonban mára több mint 7 milliárdra emelkedett. Hogy megéri-e? Egyértelműen jobb megoldás híján feltehetően igen. A büdzsé elszállásának veszélyére figyelmeztettek ugyanakkor a Hauszmann-bizottság korábban lemondott tagjai, akik úgy vélték: a palotaegyüttes teljes rekonstrukciója a tervezett 200 milliárd forintból nem megoldható.
A helyreállítást két tényező is beárnyékolja. Az egyik a minisztériumok kizárólag ideológiai okokból való, jelentős pénzkidobással járó Várba költöztetése. A másik, a súlyosabb, hogy a kormányzat a hagyományos intézményes műemlékvédelmet az utóbbi esztendőkben, hasonlóan az ötvenes évekhez, szinte teljesen felszámolta.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 3. számában jelent meg, 2018. június 1-jén. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
