Megjött, megkaptam. Mondjuk, a mértékén csodálkoztam kicsit, hiszen a miniszterelnök úr szavai szerint a novemberi nyugdíj-kiegészítés „közel félhavi” lesz, és én a végül is kifizetett 11x3,1, azaz összesen 34,1 százalékot nem érzem „közel” ötvennek, de hát ugye, hogy kinek mi van közel vagy távol, az szubjektív. Azt mindenesetre nagy örömmel hallom, amikor kormányunk fője arról beszél, hogy ők mennyire tisztelik az időseket, hogy legfontosabb nemzeti céljaink közé tartozik a nyugdíjasok megbecsülése, hogy az idősek „számíthatnak a kormányra”, amely mindent elkövet, hogy az öregek méltó életet élhessenek. Ennél jobban csak annak örülnék, ha mindez igaz is lenne.
Immár hetedik éve vagyok nyugdíjas, úgyhogy hét éve tapasztalom, hogy évről évre alultervezik az inflációt, és így kisebb emelést adnak a nyugdíjasoknak az indokoltnál, amit aztán csak novemberben korrigálnak. Magyarán: az állam 2,4 millió ellátottját arra kényszeríti, hogy 8-10 hónapokon keresztül hitelt nyújtson a költségvetésnek. Amíg a pénzromlás mértéke alacsony volt, a kényszerhitelezés se rótt elviselhetetlen terheket az idősekre, de az utóbbi két évben már jelentős olló nyílt a tervezett és a tényleges infláció között.
Ha már az utóbbi két évet emlegetjük: egyik nyugdíjas szervezetünk (nyilván nem az, amelyik vezetői bármely alamizsna nyomán könnybe lábadt szemmel rebegnek hálát Orbán Viktornak, hanem amelyik ténylegesen megpróbálja legalább kinyilvánítani a nyugdíjasok érdekeit), tehát ez a szervezet kiszámolta, hogy ’21-’22-ben a kormány még az inflációkövetést sem teljesítette teljes mértékben. Ez úgy lehet, hogy a novemberi korrekció is csak becslésen alapul. Ha pedig az éves tény magasabb, mint amit a korrekciónál figyelembe vettek, akkor ez a különbség a költségvetés zsebében marad. (Némi sandasággal akár azt is megkérdőjelezhető, hogy mennyire objektívek akár az inflációs adatok, akár a rájuk alapozott becslés.) A lényeg: az állam nagyjából 1,5 százalékot spórolt le a nyugdíjkifizetésekből, ami 20-24 hónappal megszorozva már minden ellátott számára szabad szemmel is látható összeg lenne. Az pedig szinte bizonyosra vehető, hogy a helyzet idén is hasonló lesz: a nyugdíjas infláció tényleges mértéke, ami csak januárban fog kiderülni, meg fogja haladni a most becsült 18,5 százalékot.
A nyugdíjak úgynevezett svájci indexálását az Orbán-kormány 2012-ben szüntette meg, azóta kizárólag az infláció mértéke határozza meg az ellátások emelését, aminek egyenes következménye, hogy a nyugdíjak egyre inkább leszakadnak a bérek mögött. Úgy néz ki, hogy ez jövőre csak fokozódni fog: pillanatnyilag úgy tudni, hogy a minimálbért 15 százalékkal, a garantált bérminimumot 10 százalékkal emelik, míg a nyugdíjakat csak az (alul)tervezett 6 százalékos inflációnak megfelelően. Mi lenne, ha a kormány nem becsülné meg az időseket?
Nem igazán a szépkorúak respektjét mutatja az sem, hogy a nyugdíjkifizetések GDP-hez viszonyított aránya évek óta folyamatosan csökken: a 2022-ben 8 százalékos mérték 2012-ben még 11,6 százalék volt… Még hosszasan lehetne morgolódni a nyugdíjak szélsőséges aránytalanságáról, amely központi kiigazítás után kiált, hogy a legrégebben nyugalmazott „magyarok” is élhessék a lózungokban emlegetett „méltó életet”, és 30-40-50 évi munka után ne azon kelljen törni a fejüket, hogy ételt vegyenek vagy gyógyszert, esetleg néha fűtsenek-e. Végezetül hadd éljek egy parafrázissal: a magyar nyugdíjas többet érdemel! Legalább annyit, hogy a kormány betartsa ígéreteit.
