Sokatmondó lehet, ahogy még az is elkezd mentegetőzni Az üvegbura főhőse kapcsán, aki igazán átérzi, mi mindenen megy keresztül. Megjegyezve: jó, jó, Esther Greenwood világa akár egész élhető is lehetne, örülhetne a sorsának, ő mégsem érzi jól magát. Mert egy láthatatlan üvegburában kapkod a levegőért, mi pedig az átlátszó falon keresztül nem értjük, mi is a baja igazán – odaát. Mintha csak mi itt lennénk a szabad levegőn, biztonságban.
New Yorkban indulunk, Esther egy divatlap pályázatát elnyerve díszes fogadásokra jár, elismert írókkal, költőkkel találkozik, része lehet abban a nyüzsgésben és luxusban, amiről elvileg mindenki álmodozna. Aztán hazatér, egyik csalódás éri a másik után, ő pedig egyre mélyebbre zuhan. Nem sokra rá már egy félresikerült elektrosokk-terápiáról hallunk, és olyan nyomasztó gondolatokról, belső sötétségről, amit az olvasók egy része idegenkedve tolna el magától. Ahogy tettek a nagyon hasonló regény, a Zabhegyező hőse, Holden Caulfield kapcsán is.
Hogyan olvassuk ma Esther Greenwood depressziójának a történetét? Már egy sor újabb regény tükrén keresztül. A kilencvenes évek derekán jelent meg Elizabeth Wurtzel könyve, a Prozac-ország, amit sokan éppúgy fogadtak, mint Az üvegburát. Vagy még értetlenebbül. Szenvedés helyett csak szenvelgést látva, a gyengeségtől irtózva, s azt várva, hogy a szereplő, akármin is megy keresztül, végül a hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból.
Érdekes, ahogy valóság és regény értelmezése összefonódik, egyik alakítja a másikat. Wurtzelnek sikerült kikászálódnia a bajból, több könyve is megjelent, zenekritikus lett. Végül mégis idő előtt távozott, idén januárban, ötvenkét évesen hunyt el. Nem a depresszió, hanem mellrák következtében. Sylvia Plath ezzel szemben Az üvegbura megjelenésének évében, 1963-ban lett öngyilkos, mindössze 31 évesen. Nyolcvanhét éves lenne, akár még mindig élhetne. Könyvének sikerét már nem élhette meg, pedig Az üvegbura hamar népszerű lett, sokkal jobban fogadták, mint a Prozac-országot harminc évvel később, egy elvileg nyitottabb, elfogadóbb korban.
A Prozac-ország, ami egy generációt szembesített a fájdalmaival
Ötvenkét éves korában elhunyt a kultikus 1994-es könyv írója, Elizabeth Wurtzel. Kötete számos kritikát kapott, mások hősévé avatták őt – hatása alól máig nem lehet kivonni magunkat.
Ma újraolvasva talán még mellbevágóbb lehet az a leszorítottság-érzés, ami Plath hősét a hatalmába keríti. Az, ahogy önmagában egyre bizonytalanabbul, csalódottan és kiüresítve fuldoklik, miközben a világ nem tud mit kezdeni fájdalmával. Plath halála miatt mégis „hitelesítve” érzik többen a regényt, mert a depresszió komolyságát akkor tudják csak igazán elfogadni, ha halállal végződik. Addig pedig? Akit hatalmába keríti, az jó dolgában nem tudja, mit csináljon, csak nyavalyog, de majd észhez tér. Kérdéses, a világot idén tavasszal bezárkózásra kényszerítő változások empatikusabbá, vagy éppen hogy elutasítóbbá tesznek-e bennünket. Megértjük a négy fal között azt, aki szintén nem tud kiszabadulni, élvezni a világot? Vagy még inkább elutasítjuk, azt gondolva, hogy ő könnyebben változtathatna?
A regény friss kiadása mellett olvashatunk egy korai novellát is Plath-tól, egy jóval szimbolikusabbat, de hasonló problémakört boncolgatót. Mary Ventura szintén szembesül a társadalom szürkeségével, a felnőttlét érthetetlenségeivel, értelmezhetetlenségével, a vonat pedig egyre csak robog, és nem tudja, egyáltalán érdemes volt-e rá felszállnia. Hiszen ő otthon akart maradni, még az állomásról is hazament volna. De visszafordulni már nem lehet.
Sylvia Plath: Az üvegbura; Mary Ventura és a Kilencedik királyság; fordították: Tandori Dezső és Pék Zoltán, Európa Könyvkiadó, 2019, 3699 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.
