Elefántlábú Bukowski, a társadalom szemete – olvashatjuk a magyar nyelven újdonságként megjelent Charles Bukowski-novelláskötet egyik, 3 nő című darabjában. Az efféle kijelentés manapság, a gátlást nem ismerő influenszerek, a mindent leterítő közösségi média és a kényszeres lájkvadászat korában pozőrködésnek tűnhet. Az idén harminc éve elhunyt amerikai író esetében azonban nem erről van szó. Bukowskinál ez nem fölvett imázs vagy profin fölépített marketing volt, azzal együtt sem, hogy befutását követően a recepciójához szorosan hozzátartozott azon féktelenség sűrű emlegetése, amely mind műveiben, mind személyes életében tetten érhető, amely a határok nem csupán feszegetésével, hanem ignorálásával járt, és amelynek nagyban betudható az író máig tartó népszerűsége, sőt évtizedekkel a halála után minden korábbinál erősebb kultusza.
A német és – a családnevéből föltehetően részben talán kelet-európai – felmenőkkel is rendelkező Bukowski valóban a mélyből érkezett: brutális apával, iskolai nehézségekkel és a számkivetettség érzetét keltő bőrbetegséggel terhelt, nehéz gyermekkor után egy talán még nehezebb felnőttkor következett, amely során az irodalmi sikerek, az irodalom világába való látszólagos beilleszkedés sem hozott számottevő megkönnyebbülést. Bukowski sehol nem találta a helyét, ösztönösen lázadt mindenféle konvenció, elvárás és korlát ellen, és azok között érezte a legjobban magát, akik részben hasonló okok miatt, részben kényszerűségből kerültek a társadalom peremére. Ahogy a Fehér szakáll című novellában fogalmaz: „Legtöbbünk menekült valami elől – a nők, a számlák, a csecsemők, a tehetetlenség elől. Pihentünk, de fáradtunk voltunk, elegünk volt, készen voltunk.” Közben az írásaiban egyfajta dühös szánalommal tekintett mindazokra, akiket többek között A kizsigerlő gép című novella egyik figurája megszemélyesít, ahogy elmondja, hogy azért akar heti 7 napot 2 állásban dolgozni, „hogy legyen pénzem színes tévére, új autóra, előlegre egy házra, selyempizsamára, 2 kutyára, egy elektromos borotvára, életbiztosításra, egészségügyi biztosításra és mindenféle biztosításra” stb., a felsorolás egy teljes bekezdésen keresztül folytatódik, az illető pedig arra nem is gondol, hogy ha éjjel-nappal robotol, mikor fogja a fentieket élvezni.
Bár időnként úgy tűnik, akár nevethetnénk is Bukowski gyilkosan szókimondó stílusán, rá kell jönnünk, hogy ez nem a polgárpukkasztás szándékával kreált irónia, hanem őszinte keserűség. „A szerelem mint olyan nem létezik! Az olyan tündérmese, mint a karácsony” – mondja például Von Brashlitz, az egyik olyan novella főszereplője, amelynek a címét inkább nem írom le, nem akarván a lapszerkesztőnek nehéz perceket okozni. Egyébként A város legszebb nője című kötetnek már pusztán a tartalomjegyzékét böngészve kilenghet egyeseknél a kiakadásmérő, de hát ez Bukowskit ismerve nem meglépő. Ahogy a kötet fordítója, Pritz Péter is utalt rá, az írót műveivel egyetemben ma talán félresöpörnék a jelenkor morális ítészei, tekintettel obszcenitására és politikai korrektségbe nem illő megjegyzéseire.
Elképzelhető, hogy van, aki számára soknak tűnhet a számtalan ürítkezés, piálás, szex, a testi jelenségek naturális leírása. Mindez ugyanakkor a mélybe tartó társadalmi folyamatok egyfajta szimbolikus ábrázolásaként is értelmezhető. Már-már közhely mondani, hogy Bukowski valóban úgy élt, ahogyan a figurái, beleértve a szövegeiben föl-fölbukkanó saját magát, akit rendszerint konkrétan néven nevez (hol Charley-nak, hol a másik keresztneve nyomán Henrynek vagy Hanknek, hol egyszerűen Bukowskinak), mint ahogy életrajzának lenyomatai is világosan fellelhetők. Feltűnő viszont, hogy az alapvetően karcosan mélyrealista regényeivel összevetve a Bukowski-novellákban milyen sok a szürreális elem, amelyek viszont ugyanúgy a számkivetettséget és a konvenciókkal szembeni tehetetlenség felismerése okozta dacot táplálják, akárcsak a társadalmi mélyfúrás e köntörfalazást hírből sem ismerő technikája. Azaz a valóságtól elrugaszkodottnak tűnő epizódok pont a sültrealista ábrázolást erősítik és szolgálják.
A kötet ebben a formában 1983-ban jelent meg az Egyesült Államokban, ugyanakkor a benne lévő történetek jobbára a hatvanas években születtek, éles ellenpontozásaként a Flower Power és hippi életérzésnek. Az eredeti, 1972-es Bukowski-novellagyűjteményt majdnem tíz évvel később két részre szedték, ebből az egyik A város legszebb nője – a hazai Bukowski-kultuszt ismerve várható, hogy a másik kötet (Tales of Ordinary Madness) is rövidesen megjelenik magyarul.
Charles Bukowski: A város legszebb nője. Ford.: Pritz Péter. Troubadour Books, 2024. 5999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/17. számában jelent meg áprilsi 26-án.
