Vajon milyen körülmények között jött létre, hogyan működött, s mi lett a sorsa a magyar kultúrdiplomácia első idegen földön létesített intézményének, a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézetnek? Ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat a hajdan volt tudományos intézmény modernkori „jogutódját”, az isztambuli Magyar Kulturális Intézetet vezető Fodor Gábor. Monográfiája tömör, ugyanakkor velősen, mi több plasztikusan mutatja be az első világháború forgatagában, 1917 és 1918 között nettó mindössze szűk két évnyi működést megélt magyar tudományos műhely hétköznapjait.
A korabeli, köztük számos, eddig még nem közölt forrás felhasználásával készült intézménytörténetet egy kalandregényként is felfoghatjuk. A sorok között életre kel a XX. század eleji oszmán török főváros, Isztambul nyüzsgő forgataga. Felbukkannak a metropolisz életében fontos szerepet játszó magyarok, beleshetünk a korabeli tudományosság, tudományszervezés és módszertan kulisszái mögé, de betekinthetünk a korabeli török-magyar diákcsere „programokba” is. Főszereplőink olyan, a Horthy-korszakban is a magyar tudományosság, oktatás élvonalához tartozó személyek, mint Klebelsberg Kuno későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter, az konstantinápolyi intézet igazgatója, Hekler Antal régész-művészettörténész, a későbbi kiváló ókorász, Oroszlán Zoltán, vagy a nagy karriert befutó építész, Kós Károly. De epizodistaként feltűnik a korszakos történész, az intézeti igazgatóvá kinevezett Szekfű Gyula, vagy a leveleiben folyton csak panaszkodó Germanus Gyula orientalista.
Ha kívülről nézzük, azt látjuk, több évtized előkészítés után épp egy vesztesnek tűnő nagy háború kellős közepén, 1917 elején indult el a munka, a misszió azonban tiszavirág életű, 1918 őszén a nagy összeomlással együtt a nagy kultúrvállalkozást is elfújja a történelem szele. Ehhez jön két, mai szemmel égbe kiáltónak tűnő amatőr motívum: a Törökországba delegált magyar tudósok, ösztöndíjasok közül senki nem tudott igazán törökül, a nyelvvel a helyszínen kezdett el ismerkedni; miközben a török hódoltság 1526-1699 közötti időszaka adta volna a korszak oszmán-magyar történelmének feltárását, feldolgozását, a misszió ezzel még szinte szőrmentén se igen akart foglalkozni. Már-már hagymázasnak tűnő ábrándok közepette antik romvárosok között kutattak lehetséges ásatási helyszín után, miközben a tudományos diskurzus az ókori görög és római anyag körül forgott.
Legyinthetnénk, annyira tipikusan magyar és kínos sztori ez is, hogy már nem is fáj! A történet azonban nem fekete és fehér, hiszen akkor szinte minden kultúrintézet az ókori dolgok iránt érdeklődött, így amit a magyarok szerettek volna, nem tűnik ördögtől valónak. A kötet közben betekintést enged a mind súlyosabb háborús gazdaság közepette, már-már a bűvészkedéssel felérő működtetés gyötrelmeibe, ahol néhány kiló Magyarországról szállítandó zsír vagy cukor életmentő lehet, és amiért vissza-visszatérően hónapokig kell rimánkodni. Ha nagyon szigorúak lennénk, a kézzel nem fogható intézeti előadások mellett az intézet egyetlen valamire való „eredménye” Kós Károly „Sztambul. Várostörténet és architektúra” című 1918-as kötete volt. Amit ráadásul a szinte teljesen elsodort a háború utáni felfordulás, pedig, ahogy Oroszlán írta: „Kósnak és a magyar építőművészetnek nagy dicsőséget, intézetünknek pedig ritka hírnevet szerethetett volna.” A kötet Törökországban kelendőbb is lett, miután 1921-ben lefordították az oszmán-török dzsámikra vonatkozó második fejezetét.
A legérdekfeszítőbb kérdés az, miként értékelhetjük e múlt századi magyar kultúrmissziót? A szerző szavait idézve: „Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a Hekler Antal és a magyar politikusok által eltervezett keleti magyar kulturális és gazdasági térfoglalás nagyrészt sikertelen maradt a 20. század elején, hiába volt ezen periódus alatt Magyarország egyik meghatározó szellemi áramlata a turanizmus. A terméketlen politikai ötletgyártás és a nagy kijelentések mögött ugyanis mindvégig alapvető problémát jelentett a krónikus szakemberhiány, így sem a törökországi magyar iskola, sem a vallási kegyhelyek átvétele, sem a magyar régészeti ásatások, sem pedig a keleti piacokat meghódító magyar vállalatok terve nem vált valóra. Az egyetlen kétes sikert a Kelet magyar meghódítását előkészíteni hivatott törökországi magyar kolónia létrejötte jelentette, de ehhez is a magyar gazdasági kilátástalanság elől ezerszámra Törökországba menekült magyar munkásokra és mérnökökre volt szükség az 1920-30-as években. Az egyetlen, hosszú távon is hatásos befektetést a török diákok magyarországi tanulmányai jelentették, de itt is inkább néhány lelkiismeretes személy munkáját emelhetjük ki, mintsem az állami program széles körű sikerét.”
Fodor Gábor: Magyar tudomány és régészet az Oszmán Birodalomban – A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet története. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. Budapest 2021. 2900 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/15. számában jelent meg április 8-án.
