Nem értem Wes Anderson legújabb filmjét. Ahogy nem értettem az előzőt, A Francia Kiadást sem. Ez nem feltétlenül lenne baj. David Lynch filmjei sem adják könnyen magukat, mondjuk. Végül inkább a hangulat is az, ami elsősorban beránt. Lehetne ez így az Asteroid Citynél, ahogy lehetett volna a The French Dispatch esetében is. Láthatóan a rendező is azt szeretné, hogy ha nem is mindig tudjuk őt követni, de a különc figurák fogjanak meg, a szokatlan események sodorjanak magukkal. A probléma viszont, hogy itt sokkal inkább bugról, azaz hibáról, nem pedig feature-ről – fontos összetevőről – van szó.
Wes Anderson filmjeivel sosem volt könnyű tartani a tempót. Őrült helyzetek akadtak szép számmal már az első nagy sikerben, a Tenenbaum, a háziátokban (The Royal Tenenbaums) is. Ahogy azt sem mondhattuk, hogy mindig tökéletesen értettük, mit miért mondanak és csinálnak az Utazás Darjeelingbe újra egymás mellé sodort testvérei. A Grand Budapest Hotel történelmi kalandjai pedig annyira őrültek voltak, amennyire csak lehettek.
Csakhogy bármennyire is furcsa volt mindaz, amit láttunk, akadt egy jól kivehető történet, követhető vezérfonal. Wes Anderson már az elejétől szeretett a narratívával játszani, metasztorijai gyakran csúszkáltak a különböző idősíkok, elbeszélők között. Különösen jellemző volt ez A Grand Budapest Hotelnél. Melynél azért mégis csak érthettük, hogy az örökölt festmény miatt üldözött kifinomult szállodai főportást, M. Gustave-ot és ifjú küldöncét, Zerót követtük a háborús vérzivatar közepette. Érthettük a Darjeeling esetében is, hogy a különös fiútestvérek épp a nem túl szíves vendéglátó anyjukhoz utaznak. Hogy eközben hol leugrottak, hol visszaszálltak, és a legképtelenebb kígyós-vonatos kalandokba keveredtek? Na, azt már csak élveztük, leginkább. Nem megfejteni próbáltuk, inkább hagytuk, hogy hasson ránk.
Az Asteroid Citynél viszont, ahogy már az előző filmnél, átveszik a hatalmat az efféle kavarodások. A történetet leginkább csak akkor értjük, mikor a szinopszist olvassuk. Egy fiktív amerikai sivatagi városban járunk az ötvenes évek közepén, itt gyülekeznek az ifjú csillagászok egy kongresszusra, baráti versengésre. Az idegenek nem várt látogatása viszont felborítja a napirendet. Idáig értjük is, viszont ennél többet a filmet látva is nehéz összerakni. Akad itt minden, amit a rendezőtől megszokhattunk: narráció, színjáték, családi perpatvar. Fenekestől felfordul minden, karanténba kerülnek a kisváros lakói. Akik talán csak eljátsszák az egészet. Vagy csak eljátsszák, hogy eljátsszák. Az űrlény mindenesetre igazinak tűnik, de hogy mit akar, az nem világos. Leginkább talán mellékszereplőnek lenni egy Wes Anderson-filmben. A rendező láthatóan szeretett volna egyet és mást mondani arról is, hogy nem ébredhetünk fel, ha nem aludtunk el. Ebbe természetesen egyik néző beleláthatja, hogy Anderson bizonyára a woke-ról próbált mondani valamit. A másik pedig megfejtheti, hogy itt egy zen koanról van szó. Vonhatnak párhuzamot a Francia Kiadás „nous ne sommes pas sleepy” mondatával is. Meg nyilván még ezernyi dologgal.
Wes Anderson mintha mostanság arra menne: filmjei annyira homályosak legyenek, hogy azokba bármit bele lehessen látni. Sajnos olyan ez az utóbbi két mű, mintha megkérték volna a mesterséges intelligenciát, hogy a jól ismert rendezői jegyek alapján írjon egy Wes Anderson-filmet. A végeredmény így széteső, mozaikszerű, helyenként valóban mulatságos, de nem áll össze egy szerethető, nagy egésszé. Egyes elemeiben élvezhető és jópofa – kifejezetten bájosak voltak ezúttal például az anyjukat gyászoló lánytestvérek. De a rendező annyira túlbonyolította a meta-történetmondást, hogy végül ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a színészkedés útvesztőiben. Akadnak persze bőven, akik rá tudnak csatlakozni az Asteroid City hullámaira. És sajnos sokan lehetnek olyanok is, akik hozzám hasonlóan elvesznek valahol félúton.
A rendező előszeretettel dolgozik ugyanazzal az A-kategóriás színészgárdával, témái pedig nagyon hasonlóak. Családi elhidegülést, majd közeledést, nagy történelmi pillanatokat, road movie-t kapunk mindegyre. Meg azt a fajta technicolor mennyországot, amelyre a mostani sötétszürke színvilágú filmek rengetegében kicsit mindannyian vágyunk. Anderson némiképp túlhajtja ezt is, de annyira hiány van máshol is színekből, hogy ezt még könnyű megbocsájtani. (Főleg azok után, hogy legutóbb A kis hableány tengerfenekén is úgy kellett meresztenünk a szemünket, hogy bármit ki tudjunk venni.)
Mintha Wes Anderson szívesebben választaná mostanában a könnyebb utat. Pedig a rá jellemző zsenialitással, illetve ilyen színészgárdával a határ tényleg a csillagos ég lenne. (Űrlényekkel vagy azok nélkül.) Scarlett Johansson, Tilda Swinton vagy Jason Schwartzman most is mentik, amit menteni lehet, de a néző végül jó eséllyel elvész a káoszban. Jobb lenne visszatalálni a régi irányhoz. Vagy megint rendezni inkább egy animációs filmet. Azzal eddig nem tudott mellélőni: mind A fantasztikus Róka úr, mind a Kutyák szigete elragadó lett.
Asteroid City. Amerikai vígjáték-dráma, 104 perc. Június 8-ától a mozikban.
