Orbán és déli barátai: út a populizmusig, szemben a régi szövetségesekkel

Brüsszel és az Európai Néppárt helyett Rómát és az olasz populistákat választotta február első napjaiban Orbán Viktor. Találkozott politikai „szövetségesével”, az utóbbi időben nem éppen jól taktikázó Matteo Salvinival, a Liga (korábban Északi Liga, La Lega Nord) vezetőjével is, és felszólalt az Edmund Burke Alapítvány Nemzeti konzervativizmus című konferenciáján.

A magyar miniszterelnök nem meglepő módon többek között arról beszélt, hogy az Európai Néppárt kész feladni bizonyos értékeket, és kompromisszumot kötni a baloldallal, hogy részt vehessen az EU hatalmi struktúrájában. Ennek viszont az az ára, hogy lépésről lépésre elveszíti az identitását.

Ha a pártcsalád nem nyit egy új fejezetet – folytatta –, akkor mindig csak a baloldali, liberális irányba fog mozogni, mert többek közt a média és az egyetemek részéről érkező nyomás arra készteti, hogy feladja eredeti ideológiája egyre több elemét. Hozzátette, ő mindenesetre megpróbál egy „ellenforradalmat”.

Orbán nem akármilyen közegben beszélt erről. Észak-Olaszországban a 90-es évek közepén a „szeparatisták” már-már kikiáltani készültek Padánia függetlenségét, hogy így rázzák le a szerintük léhűtő dél-olaszokat. Ekkor találkozhattunk először az Umberto Bossi vezette Északi Liga nevével (bár már 1991-ben megalakult).

Bossi 1996. szeptember 13-án egy üveg vizet vett a Pó folyóból, majd azt jelképesen Velencénél a tengerbe öntötte, ezzel zászlót bontott a padániai „önállóság”. Az egyoldalú akció keretében függetlenségi népszavazást és padániai parlamenti választást is belebegtettek – utóbbit 1997 októberében meg is tartották.

Amiért Katalóniában súlyos börtönéveket rónak ki, az Olaszországban – több okból is – szimplán elült. Viszont kétségtelen tény, Bossi és az Északi Liga az 1996. áprilisi választásokon szerzett 10,1 százalékával a „csúcsra ért”.

A szeparatista hangokat megütő, ma inkább populista pártot ideológiailag nem egyszerű meghatározni, ezért is indokolt az idézőjel, amikor őket és az orbáni politikát egy szövetség részeként mutatjuk be.

A Liga erős észak-olasz szövetségi rendszerért küzd(ött), azért, hogy az ott beszedett adóbevételeket helyben használhassák fel, és a központi kormányzaton át ne csorogjanak le onnan pénzek délre. EU-szkeptikusok, elvetik az európai szuperállam-elképzelést, ugyanakkor bő tíz éve igent mondtak a lisszaboni szerződésre, támogatnák az Európai Bizottság elnökének közvetlen megválasztását, és jelenlegi pártvezérük, a már említett Matteo Salvini néhány éve azt is belengette, hogy ejteni kellene az eurót.

Szociális ügyekben inkább konzervatívok, Amerika- és Izrael-, újabban pedig oroszbarátok, egyúttal pacifisták és környezetvédők, szavazóik között eredetileg jobboldaliak, centristák és baloldaliak egyaránt megtalálhatók. A migráció kérdésében a szigor, egyben a kvóták pártján állnak.

Bossi 2008-ban egy interjúban libertariánus, egyúttal kissé szocialista pártként definiálta alakulatát. A keményebb jobbosok, mint a Gianfranco Fini vezette Nemzeti Szövetség (Alleanza Nazionale), az egykori ifjúsági miniszter, Giorgia Meloni fémjelezte nacionalista-populista Olaszország Fivérei – Nemzeti Szövetség (Fratelli’Italia) vagy épp a pártjával ebbe beolvadó egykori római főpolgármester, Gianni Alemanno mind-mind Silvio Berlusconi környezetéből léptek elő.

A Liga 1994-től a jobbközép koalícióban ült, és bizonyos szinten a Silvio Berlusconi-féle politizálás foglya lett. Posztokat kaptak, kormányokban vettek részt, de ’96-os sikerüket sokáig nem tudták megismételni. Ugyan a 2008-as parlamenti választáson 8,3 százalékig jutottak, a párt és Bossi korrupciós botránya majdnem lenullázta őket. A pártalapító távoztával, és a helyébe tűzoltóként fellépő Roberto Maronival a 2013-as voksoláson fennállásuk legrosszabb eredményét érték el 4,1 százalékkal.

Ekkor jött Salvini, aki 2013 végén vette át az alakulatot, és új fazont adva neki addig sosem látott eredményeket produkált. Szakított a korábbi irányvonallal és retorikával, az északi szó eltűnése a pártnévből jelezte, Salvini ki szeretne lépni a regionalizmusból. Fő témája az illegális bevándorlás, a terrorizmus, a biztonság lett – miközben a Liga színeiben nyert először afrikai származású polgármester, Sandy Cane 2009-ben a lombardiai Viggiù városkájában.

Salvini ügyesen tud sakkozni, ráérez azokra az ügyekre, amelyekkel tematizálni lehet a közhangulatot. Miközben a napokban épp a La Repubblica napilapnak nyilatkozó Bossitól kapott kemény kritikát, mondván a szélsőjobb felé húzó nacionalizmus visszaveti a pártot, a számok Salvinit igazolják. A 2018-as parlamenti választáson 17,6 (5,7 millió voks), míg tavaly az EP-választáson 34,3 százalék (9,2 millió voks) jött össze.

Az viszont látszik, hiába az átstrukturálás, Salvininek nem sikerült elérnie, hogy vezető erőként – lehetőleg minél kevesebb partnerrel – ő alakíthasson kormányt. Tavaly augusztusban a Liga bizalmatlansági indítványa a Conte-kormány bukásához vezetett, ezzel a rosszul taktikázó Salvini elveszítette belügyminiszteri posztját. Az új kormány szeptember 4-én alakult meg az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle) és a baloldali Demokrata Párt (PD) koalíciójával, ismét Giuseppe Conte miniszterelnök vezetésével – Salviniék nélkül.

A felmérések szerint a Liga jelenleg 30–33,4 százalékos támogatottságot tud maga mögött, a Berlusconi-féle Forza Italia 6,5–7,5, míg a tőlük jobbra álló, Meloni-féle Olaszország Fivérei 10-12 százalékon áll. Nem csoda, hogy Orbán Viktor utóbbival is összekacsint, lásd az említett római konferenciát, ahol Meloni és Orbán mellett a keményen nacionalista Jean-Marie Le Pen unokája, Marine Le Pen unokahúga, a keményen jobbos Nemzeti Gyűlés (Rassemblement National) francia alsóházi képviselője, Marion Maréchal is „húzónévként” szerepelt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!