Gyülekeznek a viharfelhők a szíriai kurdok felett, akik Recep Tayyip Erdogan török elnök újraválasztása után attól félnek, hogy ismét a kalapács és az üllő közé kerülhetnek, mint ahogy az elmúlt években már többször is megtörtént. Ráadásul most, hogy az Arab Liga visszavette a soraiba Szíriát és Bassár el-Aszad szíriai elnök egyre sikeresebben vezeti vissza országát a nemzetközi közösségbe, a kurdok attól tartanak, hogy befellegzett az ügyüknek, amiért hosszú éveken át harcoltak.
A tét ugyanis nem kisebb, mint Rozsava de facto autonóm státusza. Emlékezetes: a szíriai konfliktus kirobbanása után Aszad úgy döntött, hogy kivonja a katonáit az ország északkeleti, zömében kurdok által lakott részéről, hogy a figyelmét az akkor alakult Szabad Szíriai Hadsereg szétverésére összpontosíthassa. A kormányerők távozása után a kurdok megalakították az ún. Észak- és Kelet-Szíriai Autonóm Adminisztrációt, vagyis Rozsavát, ami kurd nyelven nyugatot jelent, ugyanis ez a rész a kurd szállásterület nyugati részére esik (a régió arab neve: Dzsazira). Míg az ország déli részén véres háború dúlt, ez a terület viszonylag békésnek bizonyult egészen az Iszlám Állam (IÁ) megjelenéséig, ami az egész térséget felforgatta. Miután az Egyesült Államok által az IÁ legyőzésére alakított nemzetközi koalíció a szárnyai alá vette a kurdokat – akik egyébként ekkor a leghatékonyabban küzdöttek a terrorkalifátus ellen –, megromlott a viszonyuk Damaszkusszal, amely innentől Amerika ügynökeként tekintett a kurdok által dominált Szíriai Demokratikus Erőkre (SDF).
De ennél is érzékenyebben érintette a kurdokat, hogy a török hadsereg 2016-tól három hadműveletet is végrehajtott ezen a területen. Az Eufráteszi Pajzs-hadművelet célja ugyan az IÁ legyőzése volt, azonban a valódi cél annak megakadályozása volt, hogy a keletről előnyomuló kurd csapatok egyesülhessenek az északnyugat-szíriai Afrin régiót uraló kurd csapatokkal, hogy így egy egybefüggő kurd fennhatóságot építsenek ki Törökország déli határánál. A 2018-ban indított Olajág-hadművelet már kifejezetten a kurd erők szétverését célozta Afrin kantonban, majd a 2019-es Béke Forrása-hadművelet – a szíriai iszlamista milíciákkal karöltve – egy 30 kilométer széles „biztonsági övezetet” alakított ki Szíria északi határsávjában. És itt jött a képbe a Szocsiban aláírt egyezmény Törökország és Oroszország között, amelynek értelmében a szíriai és az orosz erők közösen ellenőrzik az említett határsávot a törökökkel, amit sokan úgy értelmeztek Rozsavában, hogy ezzel a kalapács és az üllő közé kerültek.
A valóságban persze sokkal inkább arról volt szó, hogy Moszkva és Ankara az ő kárukra kötött alkut, miközben hallgatólagosan tudomásul vették, hogy az északkeleti országrészen továbbra is jelen lesznek az amerikai katonák (az ő feladatuk a szíriai olajkutak biztonságának garantálása). Most pedig nagyon úgy látszik, hogy a gazdasági nehézségek terhét nyögő Törökország valamiképpen kiegyezne a szíriai vezetéssel, aminek megint csak a kurdok láthatják kárát. És hogy a helyzet még ennél is kellemetlenebb legyen, május közepén felröppent a hír, hogy az Egyesült Államok és Szíria delegációja titkos megbeszéléseket folytatott Maszkatban, az ománi fővárosban. Noha a hírek eredetileg arról szóltak, hogy a Szíriában állomásozó amerikai erők kivonásáról volt szó, az amerikai külügy azonnal jelezte, hogy a „régió számos országával” együttműködnek Austin Tice szabadon bocsátása érdekében (az amerikai újságírót még 2012-ben rabolták el Szíriában). A kurdokat azonban nem nyugtatta meg az amerikaiak magyarázata.
Ráadásul mindez akkor történik, amikor Aszad látványos sikereket ért el, hogy a rezsimjét újra elfogadtassa a nemzetközi közösséggel. Az Arab Ligába való visszatérés ugyanis azt mutatja, hogy az arab országok elfogadták a szíriai realitásokat, ami ez esetben nem csak azt jelenti, hogy Aszadot ismerik el az ország legitim vezetőjének, hanem azt is, hogy elfogadták: Damaszkusz jogosan tart igény az ország minden négyzetcentiméretére – ami egyben a kurd de facto autonómia jövőjét is előre vetíti.
