Oroszországot már elvesztette, Kínát azonban megtartaná a versenyképessége miatt aggódó Németország. Éppen ezért a koalíciós partnerek fenntartásai, és az európai tiltakozások ellenére Olaf Scholz kancellár ellátogatott Pekingbe, és megpróbálta egyengetni a német-kínai kapcsolatokat. Ő volt az első nyugati vezető, aki a Covid-járvány közel három évvel ezelőtti kitörése óta ellátogatott Kínába.
Törölték a kínai hatóságok a Sanghajban megrendezett nagy kereskedelmi expó megnyitóján Charles Michel, az Európai Tanács elnöke beszédét, amelyben bírálta volna Oroszország ukrajnai háborúját, és a Kínától való kereskedelmi függőség csökkentésére szólított volna fel. E hír ismeretében felértékelődik Olaf Scholz néhány nappal korábbi pekingi látogatása. A német kancellár útját már az elindulása előtt tiltakozások kísérték. Emmanuel Macron a francia érdeket előtérbe helyezve nem nézte jó szemmel a német gazdaságot erősítő, ezzel Párizs erősödő európai pozícióit potenciálisan gyengítő vizitet, és inkább azt javasolta, hogy az európai egységet demonstrálva közösen látogassanak el Kínába. Tehát nem magával az úttal, hanem a német különutas politikával volt baja. Azzal, hogy a német gazdasági érdekeket az uniós külpolitika fölé helyezi.
Némiképp álszent módon Scholzot otthon és külföldön egyaránt azzal vádolták, hogy nem tanult elődje Oroszországgal fennálló hibás kapcsolatából, és Németországot függővé teszi Kínától. S mivel még koalíciós viták is kerekedtek a vizitből, a kancellár kénytelen volt még az indulása előtt egy cikkben reagálni az őt ért, az autokratikus kínai rezsim legitimálását érintő vádakra, és új hozzáállást ígért a változó, egyre bezárkózóbb és autokratikusabb Kínával szemben. Felvetette az emberi jogi kérdéseket, ám hangsúlyozta azt is, hogy Kína jelentős világgazdasági és világpolitikai szerepének fényében az együttműködést sem lehet feladni Pekinggel.
Így aztán a látogatás meglehetősen formabontó volt ahhoz képest, hogy a két ország vezetőinek találkozóit korábban a gazdasági ügyek dominálták, a politikai és stratégiai kérdések pedig a háttérbe szorultak. Az üzleti érdekeket nem sértve mindkét fél igyekezett alkalmazkodni az új nemzetközi környezethez. Így Scholz a sajtótájékoztatón mindenképpen kénytelen volt felvetni kellemetlen kérdéseket, majd arra helyezni a hangsúlyt, hogy Kína is elkerülné az atomháborút, és ennek érdekében nyomást gyakorol Moszkvára. Hszi Csin-ping pedig az említett cikkre, és a hamburgi kikötőben egy kínai cég befektetése miatt nem utolsó sorban az amerikai nyomásra kirobbant vitákra utalva kijelentette, hogy a döntésekben szuverénnek kell maradni, és nem szabad egy harmadik országtól függeni.
A háttérben azonban mégis csak az üzlet, a versenyképesség fenntartása volt a döntő, amit mutat az is, hogy Scholzot 12 nagy német cég, köztük a BASF, a Volkswagen, a Deutsche Bank, a Siemens, a BMW és a BioNTech vezetője is elkísérte Pekingbe. Nem volt ott azonban a küldöttségben a német gazdaság Kínától való függőségének csökkentését követelő iparkamara képviselője. Így aztán miközben mindenki az egyoldalú függőség kialakulásának elkerülését hangsúlyozta, a német cégek mindent megtettek azért, hogy bővítsék kínai beruházásaikat. Az elszabaduló energiaárak és a közelgő recesszió fényében ugyanis Németország most nincs abban a helyzetben, hogy diktáljon Pekingnek. A legnagyobb német vegyipari cég, a BASF nemrég tízmilliárd eurós befektetéseket jelentett be Kínában, a legnagyobb német autógyártó, a Volkswagen pedig az idén autói 40 százalékát adta el a kínai piacon.
Németország Kína legfontosabb kereskedelmi partnerévé lépett elő Európában, Kína pedig hat egymást követő évben Németország legnagyobb kereskedelmi partnere lett. Németországban landol jelenleg a Kínából érkező összes európai import 43 százaléka, és Berlin részesedése majdnem ugyanennyi a Kínába irányuló európai exportból. Ez a kapcsolatrendszer jó két évtizede bővül intenzíven. Angela Merkel hatalomra kerülésekor a Kínába irányuló eladások a német export kevesebb mint 3 százalékát, a kínai import pedig alig több mint 6 százalékot tett ki. Mára azonban az export megháromszorozódott, az import pedig csaknem megkétszereződött. Így aztán érthetők a Scholz útját kísérő dilemmák, a jelenlegi nyugati közhangulat és a német érdekek közötti egyensúlyozás is.
