Óriási tisztelet övezi Ukrajnában azt a magyar kezdeményezést, amelynek révén hazai támogatók segítik a fronton harcoló katonákat drónokkal és más eszközökkel. A Kárpátaljai Sárkányellátóval Ukrajnába utaztunk, hogy nyomon kövessük, hogyan érnek célba a magyar adományok.
Amikor 2022. október 23-án megnéztem azt a videót, amelyen az ukrán hadsereg 68. „Kárpátaljai Sárkányok” önálló területvédelmi zászlóalja magyar zászlóval bevonult a frissen felszabadított Ambarne faluba, azonnal ráírtam Sándor Fegyírre. Azt kérdeztem, miben segíthetünk – emlékszik vissza Oláh Mihály budapesti történelem és angol szakos középiskolai tanár, hogyan is jött neki a Kárpátaljai Sárkányellátó ötlete. Az Ungvári Nemzeti Egyetem oktatója, vagyis a „lövészárkok professzora” azonnal válaszolt neki, és jelezte: most éppen töltőkre lenne szükségük. Mihály ekkor még azt gondolta, elég lesz elmennie a Keleti pályaudvarhoz, és egy neppertől vásárolnia 20 darab mobiltöltőt, azonban gyorsan világossá vált számára, hogy nem egészen erről van szó. Kiderült: valójában EcoFlow töltőállomásra lenne szükség, ráadásul egyszerre három darabra, ami együtt egymillió forintba került. Mihály ezért megkereste két barátját, akiket egy katonai, hadtörténeti, rendvédelmi és biztonságpolitikai témákkal foglalkozó zárt Facebook-csoportból ismert. Miután Kerekes-Nagy Gáspárral arra jutottak, valamiképpen teljesíteni kellene a kérést, megkeresték Trautmann Balázs katonai újságírót, hogy gyűjtést szervezzenek.
– Akkor még arra számítottunk, hogy ha nagy nehezen össze tudunk gyűjteni százezer forintot a Facebookon, átmegyek a szüleimhez kérni még százat, majd százat én hozzáadok, és így legalább egy töltőállomásnak meglesz az ára – meséli Balázs, aki a társaival akkor még gondolni sem mert arra, mi következik nem sokkal később. – 28,5 óra alatt meglett az első egymillió forint – mondja Trautmann Balázs, aki hamarosan újabb kihívásokkal szembesül.
Rövidesen kiderült, hiába kínálják ezeket az eszközöket a budapesti boltok, ez még korántsem jelenti azt, hogy készleten is van a termék. Ám a szerencse különös módon ismét Mihályék mellé szegődött. Miután a középiskolai tanár már a sokadik boltot kereste fel, egy nagy üzletben volt diákja köszönt rá, aki segített neki előkeríteni a raktáron maradt EcoFlow-kat. Így lettek meg az első eszközök – majd amikor két hét múlva meglátták az általuk tervezett és a dobozokra ragasztott logókat az egyik fotón, amely a fronton készült, már biztosak voltak abban, hogy jó helyre kerültek a töltőállomások.
Csakhogy a pénzek továbbra is érkeztek a számlára, így a szervezők úgy döntöttek, kilépnek a nyilvánosság elé, és a zárt Facebook-csoport helyett oldalként folytatják tovább, ahol újabb gyűjtést rendeznek.
A kezdeményezésnek pillanatok alatt híre ment, ekkorra már mindenki tisztában volt a magyar kormány hozzáállásával az ukrajnai háborúhoz. A sajtó révén a magyar Sárkányellátókat egész Ukrajna megismerte, többen Magyarország lelkiismereteként emlegették a csoportot. Mihály és Balázs azonban úgy gondolja, hogy a dicsőség valójában nem őket, hanem a „sárkányetetőket” illeti – így hívják azokat a támogatókat, akik pénzzel támogatják az eszközök beszerzését. – Ez nem rólunk, hanem nálunk sokkal nagyobb dologról szól: az emberéletek mentéséről. Mi folyóterelők vagyunk, a víz pedig az emberek tömege, akik segíteni akarnak Ukrajnának ebben a háborúban – mondja Balázs, aki elárulja: már húszezernél is több tranzakciót indítottak támogatóik, akik tudomásuk szerint jórészt középosztálybeli magyarok.
Amikor péntek hajnalban Balázs házánál találkozunk, indulás előtt még egyszer lefényképezi a szállítandó hőkamerás drónokat és EcoFlow-kat. A Sárkányellátó filozófiája ugyanis az, hogy teljes traszparenciával lehet csak bizalmat építeni, hogy az emberek nyugodt szívvel utaljanak pénzt a kezdeményezésnek, amely időközben alapítvánnyá alakult. A Kárpátaljai Sárkányellátó Alapítvány keretében mostantól, hogy Balázs felmondott a munkahelyén, már teljes állásban foglalkozhat adománygyűjtéssel és azok célba juttatásával. A személyi jövedelemadók 1 százalékának fogadására azonban csak másfél év múlva lesz jogosult az alapítvány, így most rendkívül nagy a szerepe annak, hogy az adományozók életben tartsák a kezdeményezést.
Milyen különleges dolgokra van szükségük a Kárpátaljáról származó katonáknak, akik a fronton harcolnak? Egy alkalommal ugyanezt a kérdést tették fel Mihályék az egyik egységnek, ahonnan azt a választ kapták: békére. Ezt ugyan ezúttal nem tudunk vinni, azonban útközben Balázs még vesz egy nagy doboz fűszert a katonáknak, mert ezzel a fronton osztott étel is jobban ízlik nekik.
A Barabás–Mezőkaszony határátkelőhöz Balázs vastag dossziéval érkezik, amelyben a befogadó nyilatkozat mellett ott van minden irat, ami az átjutáshoz kell. A magyar oldalon ugyan nem szokott gond lenni, most félórán keresztül vizsgálják a papírokat, majd fényképeket készítenek az eszközökről, amelyek természetesen kereskedelmi forgalomban kapható termékek, amelyeket bárki megvásárolhat. Az ukrán oldalon azonban egészen más fogadtatásban van részünk. Amint egykori kollégánk kiszáll az autóból, és meglátják az ukrán határőrök, azonnal kijönnek a bódéjukból, hogy köszöntsenek minket. Az egyik hölgy szemébe könnyek szöknek a meghatottságtól, és megöleli Balázst, aki már sokadszorra viszi át itt a magyar adományokat. Most a határőrség helyi parancsnoka érkezik, akiről mint később megtudjuk, az első alkalommal nagyon bizalmatlan volt a kis csapattal. Akkor öt órán keresztül kellett várniuk a határon, míg a parancsnok átvizsgálta a papírokat. Amikor viszont látta az őszinte segíteni akarást, a sárkányellátók egyik legnagyobb barátja lett. A parancsnok a kezét nyújtja, s amikor kezet rázunk, nekem is megköszöni a magyar emberek segítségét. Ők már annyira bíznak a Sárkányellátóban, hogy a parancsnok csak belenéz a magyar határőrök által felnyittatott dobozba, és még egyszer megköszöni a segítséget.
De nincs sok időnk: Ungváron már várják a szállítmányt, így utunkat Kárpátalja székhelye felé folytatjuk. Balázs itt már minden buckát és kátyút ismer az utakon. Közben pedig megmutatja azt a mezőkaszonyi óvodát, amelynek nemrég játékokat vásároltak OviSüsü kezdeményezésük révén. A Sárkányellátó ugyanis nemcsak a hadsereg által használt eszközökre gyűjt pénzt, hanem civileknek is, a Papírsárkány kezdeményezés keretében például könyveket gyűjtenek, hogy azokat a kárpátaljai magyar könyvtáraknak adományozzák.
Ungváron a Sváb utcai Kárpátaljai Mézeskalács kávézóban Olekszandr Ljahin fogad minket, aki egészen egyedülálló szerepet vállalt a háborúban. Amellett, hogy a cége mézeskalácsot készít, ide érkeznek a frontra küldendő eszközök. Ungvári kollégánk, a Kárpáti Igaz Szó újságírója, Szabó Sándor is itt vár minket – természetesen sárkányellátós pólóban, hiszen ő is tagja a csapatnak.
A pacifista magyar emberekben természetesen okkal merül fel a kérdés, hogy az ukrán hadseregnek küldött eszközök biztosan az emberéletek védelmét szolgálják-e, vagy átalakíthatók támadó eszközökké. – Ezeket az eszközöket kizárólag a frontvonal figyelésére és az emberéletek védelmére használják – mondja Olekszandr, aki kifejti, hogy az átalakításnak igazából nincs értelme. Hiszen míg egy egyszerűbb Mavic 3-as drón – amit gyakran igényelnek a Sárkányellátótól – 100 ezer hrivnyába (nagyjából 900 ezer forintba) kerül, addig egy támadó drón megvan 25 ezer hrivnyából is, vagyis az összeg negyedéből. Nem is beszélve a most szállított éjjellátó drónokról, amelyek akkumulátorokkal együtt 3 millió forintba kerülnek. Olyan drónokat pedig, amelyekkel bombát lehet ejteni a támadókra, Magyarországról nem kér az ukrán hadsereg, mert ezeket sokkal könnyebb Ukrajnában előállítani.
Amikor bepakoljuk az eszközöket az értük küldött furgonba, Balázs még egyszer lefotózza őket, hogy ezzel is igazolja a sárkányetetőknek, megtörtént az átadás. Elköszönéskor arra kéri a katonát, vigyázzanak magukra. A háború még sokáig eltarthat, mindenkire szükség lesz, azokra a magyarokra is, akik nem hagyják elveszni Ukrajnát. Ezt ígérik a katonák is, akik miután megkapták a küldeményt, ezt üzenték: „Az elmúlt két hét a legnehezebb időszak az egész csapatunk számára az Oroszországgal folytatott katonai konfliktus kezdete óta. Sajnos semmi jót nem tudok írni, csak azt, hogy mindent megteszünk.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/28. számában jelent meg július 12-én.
