A Vízipók-csodapók kényszerít, hogy kérdéseket tegyünk fel – vallja a sorozat írója, az idén 92 éves dr. Kertész György. Idén került mozikba az egyes epizódokból összeállított nagyjátékfilm digitálisan felújított változata, ez pedig jó alkalom volt, hogy ismét elmerüljünk a történetben. A biológus lapunknak adott interjújában beszélt arról is, mennyire volt nehéz átállni a rajzfilmírásra.
– Az ELTE állatrendszertani tanszékének docense volt, amikor a hetvenes évek közepén megkeresték egy induló rajzfilmsorozat ötletével. Miért pont önre gondoltak?
– Ebben nagy szerepe volt annak, hogy állatrendszertan mellett ökológiát is tanítottam. Nemcsak azt vizsgáltuk, hogy melyik élőlény mit csinál, de azt is, hogy miért teszi, hogyan járul hozzá a környezete működéséhez. Az egyetemen tanítottam Rockenbauer Pált, aki később a Másfélmillió lépés Magyarországon révén vált ismertté. Az ő kollégája volt a tévénél Domján Edit színésznő testvére, Domján Dénes, és közösen ajánlottak egy állatvilágról szóló sorozatot a televízióba. Nem sokra rá aztán meg is jelentek nálam Bálint Ágnessel.
– Ekkor még nem volt meg, hogy a sorozat a vízpart világát dolgozza fel?
– Még csak ötleteltünk. Legyen még egy medve, kutya? Nekem pedig bevillant: miért ne lehetne egy pók a főszereplő? Akkoriban jutottunk el oda az egyetemen, hogy igyekeztünk minimalizálni az elpusztított rovarok, lepkék számát. Addig a diákjaim előszeretettel kiáltottak fel, mikor egy különlegesebb rovarral találkoztak: „jaj, de szép, öljük meg!” Kitalálhatja, hogy ha mondjuk száz diákkal számolunk, az egyetlen terepgyakorlat alatt száz elpusztított bogarat jelent. Próbáltunk áttérni arra, hogy kipreparálás helyett inkább fényképezzünk le mindent. A Velencei-tó dinnyési fertőjén, a természetvédelmi területen dolgoztunk, amikor egy gyűjtés alkalmával egy búvárpók került a hálóba. Pár napig vizsgáltuk a laboratóriumban, ahogy fel-le utaztatja a levegőt a testén, de táplálni nehezen tudtuk, így inkább visszaeresztettük élőhelyére, a dinnyési fertőbe.
– De hogy jött, hogy ez a vízipók épp egy keresztespókkal kössön barátságot?
– Megint csak az ökológiánál tartunk. Arra jöttem rá, hogy ha lesz a Vízipóknak egy párja, az ő ellentéte, akkor egyszerre mutathatjuk be a víz alatti és afeletti élővilágot. Könnyebb volt megérteni a vízipók-búvárpók életmódját a keresztespók ellentétének tükrében. Már miután a sorozat kijött, gyanúsítottak meg, hogy hogy én az egyes figurákban valakiket kifiguráztam. Mindig azt kérdezték: kiről mintáztam Vízipókot, kiről a Keresztest vagy kiről nünükét? Rendre tiltakoztam, de aztán rájöttem, hogy ebben mégis lehet valami. Hiszen az élőlények környezethez való viszonyában nincs nagy különbség.
– Nem volt nehéz a tudományos munkáról átállni rajzfilmírásra?
– Hajaj! Már azon nagy vita robbant ki, hogy a pókoknak nem tudtak nyolc lábat rajzolni, mert azok egymásba gabalyodtak volna a mozgás során. Ezért nyolc helyett csak hat lett végül. Na, mondom, engem így a kollégák ki fognak nevetni, és felszólít a Magyar Tudományos Akadémia, hogy adjam vissza minden diplomám, ha még egy pókot sem ismerek fel. Végül csodálatos figurákat rajzolt Szabó Szabolcs és Haui József. Igaz, az első két részre még nem reagált kitörő lelkesedéssel a grafikusokból és tévés vezetőkből álló szakmai zsűri. Úgy gondolták, a gyerekek félni fognak a szereplőktől. De mondtam, hogy ha barátságos figurákat mutatunk, nem pedig vérszomjasakat, gond nem lehet. Nem is lett!
– Valóban, az újabb évadokat már az első széria népszerűségének köszönhetően rendelték meg. Hogyan fogadták a sikert?
– Égtek a telefonok, levelek tömegét kaptuk. Aztán megindult a termékek áradata is: naptár, órarend, ágynemű, étkészlet. Sokszor már csak utólag értesültünk róla, hogy megjelent valami. Plüssfigurákat hamisítottak, sokszor rémes torzókat létrehozva. Aztán az első két sorozatból összeállítottak egy játékfilmet, amit most digitalizáltak.
– Azt lehetett hallani, hogy a sorozat készítése viszont nem volt konfliktusmentes.
– Az egyik fő probléma volt, hogy miközben az író én voltam, Bálint Ágnes pedig dramaturg, bizonyos helyeken rendre szerzőként kezdték emlegetni őt is. Aztán a második évad után ott hagyta a dramaturgi feladatokat, de írt egy mesekönyvet Micsoda pók a vízipók címmel, amiben felhasználta az általam kitalált címet és a figurákat is. Persze, az tény, hogy nagyszerű dramaturg volt, és remek írónő is, amiről számtalan kötete árulkodik. De innen vezetem vissza, hogy számos videókazetta, DVD is úgy jelent meg, hogy szerzőként mellettem Bálint Ágnest említette. Az is különös dolog, hogy a doktori címemet nem írják oda. De ezen nem fogok bosszankodni. Mennyivel vagyunk különbek egymástól? Mindenki teszi a dolgát, valaki kiváló fotós, más szerkesztő, a harmadik pedig a tudományban tevékenykedik.
– A rendszerváltás után tíz évvel tervben volt, hogy készül egy negyedik évad is. Ez miért nem jött végül össze?
– Nem tudom, mi késztette a televíziót arra, hogy a már előkészületben lévő negyedik sorozatot ne rendelje meg. Miközben ez a rajzfilm akár a magyar Mickey Mouse is lehetett volna! Hiszen több tucat ország vette meg a vetítési jogokat. A feleségem sok nemzetközi konferencián tartott előadást, beutazta a fél világot. Épp Madridban volt, ahonnan azzal hívott: „Na, mit gondolsz, mit csinálok?” Hát nézte a Vízipókot spanyolul. De nézte Nyugat-Berlinben, Amszterdamban, Oslóban is. Nekem egyébként az első kritikusok a fiaim voltak. Ha ők nem nevettek, vagy nem kérdeztek vissza, hogy mi mit jelent, akkor már tudtam, hogy változtatni kell. A film ugyanis kényszerít, hogy kérdéseket tegyünk fel. Aki nem kérdez, az nem diák, aki pedig nem tűri a diák kérdéseit, az nem tanár. Emlékszem, nekem volt olyan tanárom, aki azzal hívatta be a szüleimet: a fiuk kérdésekkel zavarja az órát. Ez nem borzasztó?
– Felteszem, a világháború után nemcsak efféle borzalmakkal kellett szembesülnie.
– A Micsurin-korszakban voltam egyetemista, százhúszan indultunk és tizenkilencen végeztünk. Nem volt kegyelem. Az ostrom után nem sokkal, 1946-ban kezdtem, és ’50-ben diplomáztam. Mint a répát, egyeltek minket, miután addig lényegében alig tanultunk valamit. Hiszen a németek bejövetelét követően, októberben már nem volt tanítás, azt csak az ostrom után folytatták. A hatodik és hetedik gimnáziumban alig jártam valamit. Reggel kilenckor már légiriadó volt, mentünk is haza az iskolából. Azt sem tudom, hogy tudtam leérettségizni végül, rettenetesen sokat kellett tanulni. Aztán csak sikerült, és nem sokra rá már arra eszmélhettem, hogy a későbbi japán császárral, Akihitóval levelezek – azzal, aki nemrég lemondott. Hidrobiológus-tengerbiológus volt, és ugyanúgy kerekesférgekkel dolgozott, mint én. Csak nem tudtam elolvasni a dolgozatait, amiket azokkal a csodálatos betűkkel írt. Még selyemre festett képeket is küldött, amik sajnos azóta mind odavesztek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/26. számában jelent meg, 2019. június 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/26. számban? Itt megnézheti!
