Miután márciusban világszerte beindult a járvány, és betiltották a tömegrendezvényeket, mindenki arra volt kíváncsi, milyen lesz a majdani visszatérés. Egyáltalán, lehet-e még ugyanolyan a világ, mint előtte volt? A kérdés erőteljesebben merült fel a zenei rendezvények kapcsán, amikről sokan úgy gondolták, utolsóként fognak visszatérni, és akkor is árnyékai lesznek egykori önmaguknak. Az ötszáz fős limit fenntartása után pedig sorra le is mondták a nyár végére maradt fesztiválokat. Úgy tűnt, tényleg jó ideig nélkülöznünk kell majd ezeket.
Aztán kiderült, a mátrafüredi Sástónál ennek ellenére is megtartják az idei Fekete Zajt. Az összlétszámot még kisebbre vették, de igazából ez túl sokat nem változtatott. Mindig is egy családias, aprócska rendezvény volt, amit leginkább a közösség tagjainak lelkesedése, részvétele tartott fenn. Néhány évig nem is sikerült megrendezni, hogy aztán az újraindulás annál örömtelibb és ígéretesebb legyen. Sikerült bővülni, lettek új helyszínek, az egyik például stílusosan a Kacsatónia nevet kapta. A fesztiválon először 2011-ben voltam, majd legközelebb 2018-ban: a változás kézzelfogható volt. Az elmúlt két évben az alternative/dark/metal/avantgarde színtér számos nagy nevét sikerült elhozni, az idei felhozatal pedig minden korábbinál impozánsabb lett volna. Már ha nem jön a koronavírus.
A nagy többségnek persze nem sokat mondanak az olyanok, mint a pszichedelikus blacket játszó finn Oranssi Pazuzu, vagy az industrial színtéren legendás Godflesh. A sástói fesztivál kedvelői számára viszont olyanok, akikért talán kétszer ilyen messzire is utaztak volna, ha az országon belül lépnek fel. Remélhetőleg jövőre már erre készülhetünk, miután idén elsőként a harminckét külföldi fellépőt kellett lemondani. Varga Balázs szervező a Magyar Narancsnak adott interjúban beszélt erről: „a fele egyébként is lemondta volna, mert szétesett a turnéjuk, majd a másik felével is megbeszéltük, hogy inkább pótoljunk jövőre. Nem akartunk egész nyáron azon pörögni, hogy mi lesz a határhelyzettel, kinek kell karanténba mennie és így tovább.”
Maradtak a magyar fellépők, így már kérdésesebb lehetett, hányan is fognak végül jegyet-bérletet váltani. Az ötszáz fős limit fenntartása, az összes többi fesztivál lemondása, és általában a közösség eltökéltsége miatt viszont végül nem voltak sokkal kevesebben, mint ahányan egyáltalán jöhettek. És ami annál meglepőbb lehet: szinte teljesen olyan volt ez a pár nap is, mint azt a korábbi években megszokhattuk. Egy-két dolgot leszámítva, ha a beszédtémák között nem merül fel rendre a járványhelyzet, az ember meg sem mondhatta volna a fesztivált bejárva, hogy ez a 2019-es vagy a 2020-as kiadás.
Mindez már csak azért is lényeges, mert a járványhelyzet kifejezetten disztópikus elképzeléseket, illetve abszurd megoldásokat hozott magával. Sorra borzonghattunk az olyan híreken, hogy valahol külföldön egymástól két méterre lévő székekre ültek a szórakozni vágyók, és fejhallgatón hallgatták a bulizenét. Megint máshol kis pár fős karámokat hoztak létre a rendezvényre érkezők számára. Kezdeti lehetőségként pedig a Tankcsapda tartott pár autóskoncertet, amelyeken a nézők a duda nyomásával jelezhették, ha tetszik nekik, amit hallanak. Most épp az ültetett koncert a következő, az Index már be is számolt a Majka-Curtis páros fellépéséről. Itt érdemes egyértelművé tenni, hogy ez nem azért szükséges, mert semmiféle koncertet nem lehet álló közönség előtt tartani. Majkáéknak azért kellett az ültetési szabályokhoz ragaszkodniuk, mert ennél nagyobb show-t szerveztek.
A Fekete Zaj mindig is kicsi, családias fesztivál volt, bár a most hivatalosan lehetségesnél azért már többeket szoktak várni a Sástóhoz. De igazán azt sem lehetett érezni, hogy sokkal kevesebben lennének, mint általában. Az érkezőket lázmérős pisztollyal várták, a szabály szerint 37,5 fok felett kellett félreállítani az embereket. Nyilván nem tökéletes módszer (főleg a rekkenő hőségben, ami egyébként is feljebb viszi az emberek testhőmérsékletét), de sokkal jobb megoldás sincs a jelen körülmények között. Az antitesteket kutató vérvizsgálat kicsivel hosszabb, öt-tíz perces módszer, nyilván lehetetlen több száz fesztiválozóval, a rendesebb koronavírusteszt eredményére pedig még több időt kell várni, és nem is lenne lehetséges ilyen körülmények közt.
Maradt tehát ez, illetve a két főszínpad leválasztása kordonokkal: ezek elé maximum ötszáz embert engedtek be. A fesztiválnak helyt adó kemping területén pedig – a hatóságokkal való egyeztetés alapján – összesen nyolcszáz ember lehetett. A karszalagon lévő chip segítségével számolták, hányan vannak benn a színpadok előtt, ahogy ezzel lehetett ételt-italt vásárolni is. De utóbbi már több éve így van, nemcsak itt, hanem számos más fesztiválon is. A készpénzmentesség most különösen hasznossá vált, de a repohár-rendszer is. Így mindenki a saját poharából fogyasztott végig, arról nem is beszélve, hogy a műanyagszemét mértékét is jelentősen lehet ezzel korlátozni.
Az augusztus 19. és 22. közti négy nap fő fellépői így olyanok voltak, mint a Gustave Tiger, a Sear Bliss, a Képzelt Város, a Black Nail Cabaret vagy épp a Vágtázó Halottkémek. Utóbbi pedig tökéletesen megmutatta, mire is van igazán szükségünk 2020-ban – de erről kicsit később.
Csak a második napra tudtam menni, remélve, hogy ezzel igazán méltóképp tudom ünnepelni augusztus huszadikát is – ha már tűzijátékra és egyéb programokra Budapesten sem számíthattam. A fesztivál területére belépve elsőre sem sok különbséget láttam, leszámítva a kordonokat. A hosszú hajú fiúk ugyanúgy hosszú hajú fiúk, a tetovált lányok pedig tetovált lányok. A népet lecserélni nem lehet, kifordítani önmagából annál inkább, de itt ezt sem igazán tapasztaltam.
Az emberek ugyanúgy beszélgettek, vegyültek egymással, nyilván éppúgy lehetetlen volt bármiféle távolságtartás, ahogy az élet legtöbb területén az. (Nemcsak az osztálytermekben, mint most arról egy Emmi-közlemény tájékoztatott.) De nem is tűnt úgy, mintha bárki nagyon ódzkodna a másiktól. Ahhoz képest pedig, hogy a különféle maszkok épp ebben a szubkultúrában tekinthetőek hagyományosnak, csütörtökön egész nap csak néhány emberen láttam. Szabadtéri fesztiválról van szó, nyilván nem is volt ilyen elvárás, sörözni-ugrálni-bulizni amúgy sem túlzottan lehet úgy. Voltak ellenben kézfertőtlenítők, illetve C-vitamint is osztottak, ahogy azt számos egyéb helyen megszokhattuk.
Ha pedig mindez nem lett volna elég, az elsőként megtekintett Aze N együttes biztosíthatott afelől, hogy semmi nem változott. Ugyanazok a hardcore-punk sablonok, ugyanazok a közhelyes felvezetések („a következőm számunk arról szól, ami az emberek egyik legnagyobb problémája, hogy nem ismerik fel a segítő kezet”) nyugtathattak, hogy valahol a világ még ugyanaz, mint annak előtte. Ha kicsit is izgultam amiatt, milyen lesz az első koncertélményem fél év után, akkor ez persze le is törhetett volna – de hát én választottam, hogy megnézem őket, minden felelősség az enyém.
Aztán viszont jött egy jóval izgalmasabb, előtte számomra is ismeretlen csapat, a pszichedelikus zenét játszó The Swamp Creatures. Különös módon még a délután fél négyes időpont sem tett rosszat a merengős dallamoknak, csak ajánlani tudom mindenkinek. Ahogy a nem sokra rá következő Lemurian Folk Songs-ot is, amit viszont már ismertem, vártam is. Szintén nagyon összetett az összkép, akad benne például jazz és post-rock, énekesnős lágysággal, máskor vadsággal. A feldolgozott Jefferson Airplane-szám, a Somebody to Love is ezt mutatta.
A fesztivál érdeme, hogy igazán underground tud lenni, amibe belefér a stíluskavalkád az elszállós hippizenétől a legkeményebb black metalig. És jó sok elektronikáig, amit most az egyik főhelyszínné emelt Delta Színpad biztosított. Csütörtökön például a remek Ficture-rel, de érdemes utánanézni a pénteki Man+Machine-nak, vagy a még jobb nevű, szombati Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force-nek is.
Hanem ami tényleg méltó volt rá, hogy az első igazi koncertélménye legyen sokaknak idén, az a Vágtázó Halottkémek. Elsőre talán meglepő lehet ez 2020-ban, főleg, mikor a tömegek nyilván olyanok bulijaira tódulnak már, mint a Majka-Curtis páros. Ha viszont valami valódit keresünk, ma még inkább érdemes Grandpierre Atilla zenekarához menekülnünk. Végig volt egy olyan borzongató érzésem, hogy utoljára ennyire elementárisnak, ennyire valódinak a nyolcvanas évek viszonyai között érződhetett a zenéjük. Nem mintha később ne lett volna az, a kontraszt viszont a VHK világa és a valóságban tapasztaltak között ma legalább olyan kiáltó, mint a rendszerváltás előtt volt. Csak most épp nem egy zsarnoki diktatúra, hanem a járványhelyzet szülte globális letargia miatt érezhetjük így. Amikor bármit is nyissunk ki, mindenhonnan a bezárkózás, a félelem és pusztulás jön szembe, akkor kevés forradalmibb van, mint Grandpierre-rel együtt skandálni a Nincs más megoldás szövegét: pó-tol-ha-tat-lan hal-ha-tat-lan-ság. Vagy a Hunok csatájáét, a Tündérlányét, a Halló, mindenségét, bármelyikét. Megragadni az életet, és dühösen-boldogan a világba kiáltani, hogy ez a miénk, a legcsodálatosabb adomány, amit nem adunk semmiért.
Mintha tényleg ott vettük volna fel a fonalat, ahol letettük. Grandpierre ugyanannyira meg tud őrülni a színpadon, a zenekar ugyanazt az örömzenélést tolja, a csapattagok ugyanolyan széles mosollyal szaladgálnak fel-alá. Csak most egy kicsit még több energiát beleadtak ebbe, még nagyobb lendülettel, boldogsággal, hogy itt lehetnek – lentről legalábbis nagyon ez látszott, amihez nyilván hozzátett a koncertlátogató saját elfogultsága is. De azt a fajta közös zenekari rituálét, amit az utolsó két szám előtt a színpadon toltak, egymással birkózva, az egyik hangfalról a másikra ugrálva, sőt, a közönség közé is bepattanva, azt tényleg nehéz volt nem így nézni. A Babits-i sorokhoz itt nem kell hozzávennünk a folytatást: a VHK mindig is a mindenséget vágyott dalba venni – ezt pedig sikerrel tette és teszi. Nem tudom, a közönség többi tagja számára ez mennyire számított revelatívnak, különösen érvényesnek, de az egyértelmű volt, hogy a nézők is legalább olyan jól szórakoznak.
A VHK után azért maradt még csütörtökre egy másik legendás fellépő, még ha nem is az eredeti név alatt. A Trottelből időközben Talayapa lett, de három egykori alapemberrel, Rupaszov Tamás mellett Orosz Csabával és Kardos Ritával. Utóbbi szaxofon mellett egy elég különleges elektronikus fúvós hangszeren, az EWI-n játszik. Pszichedelikus-elektronikus zenéjük viszont ugyanolyan izgalmas, mint a Trottel idején volt, Rupaszovék pedig ugyanazzal az odaadással tolják a színpadon, mint egykor. Készül egyébként a 12. lemez is Trottel bemutatja: Talayapa feat. Rita K. címmel, idén szeptembertől lesz elérhető.
Külön örültem annak, hogy a Delta színpadnak hála a zene idén nem állt le kettő körül, az afterpartikkal hivatalosan reggel hatig ment a főprogram. Pénteken hajnalban viszont így sem akadt ennyi elszánt néző, öt körül a többség inkább már aludt. Az első buszt várva maradt a fesztivál egyik jellegzetességében, az autógumikból összerakott fotelekben való pihenés (tényleg nagyon kényelmes!), és a csodálatos reggeli vitákba merülés. Ez már nagyon 2020-as volt: ketten például azon vesztek össze, kell-e félni a járványtól vagy sem. – Szóval nekem asztmám volt gyerekkoromban, ezért is tartok jobban az egésztől, vágod? – Jó, oké, elhiszem, hogy nem akarsz meghalni emiatt. – Nem, nem erről van szó, én megfulladni nem akarok! – Persze, értem. – Rohadtul nem érted!
Aztán gondolom ők is lefeküdtek végül, és másnap is ugyanúgy hajnalig tolták a bulit, amíg csak bírták – fiatalon azért mégis csak sokat bír az ember. Aztán már kevesebbet, de annyit még szerencsére én is, hogy a fél hetes buszra felvánszorogjak. Előtte fel is merült bennem, hogy remélhetőleg a járatritkítások ide nem jutottak el (még ha az főleg a vasutat is sújtja), de szerencsére 2020 a Sástó-Stadionok közvetlen viszonylatot illetően is kegyesnek bizonyult. Ha már az élet annyi egyéb területén jóval kevésbé.
