HIRDETÉS
HIRDETÉS

A polgárháborús zűrzavarban százakat lógatott fel Anglia leghírhedtebb boszorkányvadásza

Szerző: | 2020. szeptember 12., 19:02 | Időgép

Matthew Hopkins 1647-ben írt A boszorkányok felfedése című munkájának címlapja (Forrás: Wikipedia)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Az essexi Manningtree városkában 1647. augusztus 12-én tuberkulózisban elhunyt Matthew Hopkins; a férfi feltehetően 27 éves lehetett ekkor. A feljegyzések szerint Hopkins a suffolki Great Wenham protestáns puritán egyházmegye köztiszteletben álló jogtudós vikáriusának, James Hopkinsnak a negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot, majd apja halála után költözött az essexi tengerpart mellé. Az ifjú Matthew élte volna a szerényebb helyi arisztokraták átlagos életét és merült volna feledésbe, ha az éppen zajló angol polgárháború árnyékában, 1644 márciusában meg nem jelenik a színen egy helyi földbirtokos, John Stearne. A férfi mágiával vádolta meg helyi nők egy csoportját, akik szerinte boszorkánysággal akarták őt eltenni láb alól. Ekkor vette maga mellé Stearne segédnek Hopkinst, akit egyúttal megbízott a gyanúsítottak fizikai vizsgálatával és kihallgatásával.

Hopkins különféle elváltozásokat és az „ördög jelét” kereste a nőkön, és kínvallatás alá is vetette őket. Végül 23 személy került bíróság elé, közülük 1645-ben tizenkilencet ítéltek kötél általi halálra, négyen azért maradtak ki a szórásból, mert ezt megelőzően belehaltak a kínvallatásokba. Stearne és Hopkins annyira felbuzdult a sikeren, hogy valóságos boszorkányvadász hadjáratra indult Kelet-Anglia környező megyéiben – ténykedésük nyomán Essex mellett elsősorban Suffolkot, Norfolkot, Cambridgeshire-t és Huntingdonshire-t borították vérbe.

Két év alatt mintegy háromszáz személyt végeztek ki boszorkányság vétke miatt, a megvádoltak száma pedig még ennél is több lehetett. „Hatékonyságuk” annak fényében érdekes, hogy Európa több régiójával ellentétben Angliában tömeges boszorkányüldözésre csak igen kevés példa akad. A fennmaradt feljegyzések szerint a szigetországban a XV. és a XVIII. század között összesen mintegy ötszáz személyt végeztek ki ezen a címen – a máglya helyett Angliában akasztással. Azaz a kivégzettek több mint fele a Stearne-Hopkins pároshoz köthető.


HIRDETÉS

Mielőtt azonban elmerülnék vesszőfutásuk részleteiben, érdemes kicsit elmélyedni az előzményekben. A boszorkányüldözések története évszázadokkal korábbra nyúlik vissza. Ahogy azt Európa démonjai című kötetében Norman Cohn összefoglalta: „A boszorkányok története mögött kibontakozik a bűnbakteremtés mechanizmusa, az a jelenség, amelynek értelmében a világot meg kell tisztítani bizonyos emberektől, akiket a rontás, a gonoszság megtestesítőinek vélnek.”

Ahogy a brit akadémikus is megjegyezte, a vádak archetípusai már az ókortól jelen voltak, csak míg akkor a rómaiak a korai keresztényekkel, addig faramuci módon a középkor végén a katolikusok előbb az eretnekekkel, majd az állítólagos „hitehagyókkal”, „hittagadókkal”, „egyházellenesekkel” szemben fogalmazták meg ugyanezeket a rágalmakat.

Két seprűn repkedő valdens nő ábrázolása Martin le Franc pápai főjegyző 1451-es Le champion des dames (Az asszonyok bajnoka) című művének oldalán (Forrás: Wikipedia)
Két seprűn repkedő valdens nő ábrázolása Martin le Franc pápai főjegyző 1451-es Le champion des dames (Az asszonyok bajnoka) című művének oldalán (Forrás: Wikipedia)

Az első perek az 1420-as években a francia-svájci határ régiójában zajlottak, és melléktermékei voltak a korábban népszerű, pápa- és egyházellenes vallásfelekezet, a valdensek maradványai elleni hajszának. Martin le Franc pápai főjegyző 1451-es Le champion des dames (Az asszonyok bajnoka) című műve a valdenseket például mint boszorkányokat ábrázolja.

A XVI. századra a boszorkányság ellen folytatott „keresztes hadjárat” két – a falusi/paraszti mikroközösségben és a tanult néprétegek, klerikusok és az inkvizíció által folytatott üldöztetés – síkja kezdett összeérni. Kialakult a tipikus (falusi) boszorkány: 50-70 év közötti, férjezett vagy már özvegy nő, aki valamiért kilóg a közösségből: vitába keveredik egyre többekkel, szúrja a szemet, vagy egyszerűen csak a társadalom számára „feleslegessé”, „kolonccá” válik.

Fontos azonban megjegyezni, boszorkány nem csak nő lehetett, Cohn szerint még a nagy boszorkányüldözés tetőzésének idején is, a XVI-XVII. században sok férfit, fiatal nőt, sőt még gyermeket is kivégeztek. A fennmaradt essexi esküdtbírósági jegyzőkönyvek szerint 291 boszorkányból csupán 23 férfi akadt, akik közül tizenegynek volt női „tettestársa”. „Ezek ellen az emberek ellen nem elsősorban és szükségképpen az volt a vád, hogy természetfeletti eszközökkel bajt hoztak felebarátaikra, hanem hogy részt vettek a boszorkányszombaton. Közös imádása a testi, legtöbbször állati alakban megjelenő Ördögnek; nemi orgiák, a teljes szabadosság jegyében, beleértve a démonokkal való párzást is; társas lakmározás csecsemők húsából – ezek voltak az ismérvei a boszorkányoknak, ahogy azt a művelt szakemberek a XV-XVII. században elképzelték, és írásba foglalták. (…) A parasztok maguktól sose csináltak volna tömeges boszorkányüldözést; erre csak ott és akkor került sor, ahol és amikor a hatóságok arra a meggyőződésre jutottak, hogy boszorkányszombat csakugyan létezik, és arra éjszaka repülve mennek a gyűlés résztvevői.”

Hopkinsék idejében Angliában két mágiáról szóló munka fűtötte fel a boszorkányüldözéseket: az I. Jakab király által jegyzett 1597-es Daemonologie és a puritán klerikus, Richard Bernard boszorkányvadász kézikönyve, az 1629-es Útikalauz az esküdt urak számára. Ezeket felhasználva Hopkins válogatott kínzásokat vetett be, hogy „felismerje” a boszorkányt. Alkalmazta például a „szúrás” módszerét, amely szerint ha valakit megszúrnak egy tűvel vagy tőrrel és az az illetőnek nem fáj, akkor ő boszorkány. Ennek továbbfejlesztett változata, ha életlen késsel levágják valaki karját és nem vérzik, akkor is biztos, hogy boszorkány az illető. Ugyan az angol törvények szerint már akkor is tilos volt a kínvallatás, Hopkinst ez nem zavarta, és többek között alvásmegvonással is kényszerített ki vallomásokat.

Vagy épp egy régi „legenda” alapján döntöttek életről-halálról: székhez kötözött nőket dobtak be a vízbe, s aki nem süllyedt el, hanem a felszínen maradt, azt boszorkánnyá nyilvánították. A módszer Szent Quirinus 303-as savariai (ma Szombathely) kivégeztetését idézi. Miután ugyanis a pannóniai Siscia (Sziszek) püspöke megtagadta, hogy a római isteneknek hódoljon, a tartományi helytartó, Amantius megkötöztette, nyakába malomkövet tétetett és a feltehetően a mai Perint patakba dobatta, ahol – mivel a keresztények istenében hitt – elnyelték őt a habok, lesüllyedt és megfulladt.

A legérdekfeszítőbb közben az, hogy Hopkinsék brutális és véres tevékenységüket megtévesztéssel végezték. A polgárháborús fejetlenséget kihasználva ugyanis hamis parlamenti megbízólevelet lobogtattak, miszerint ők a londoni kormányzat boszorkánykereső főigazgatóságnak emberei, akiknek az a feladata, hogy felkutassák a mágia és varázslás szempontjából gyanús személyeket. Az igazság ugyanakkor sokkal prózaibb volt, a két férfi mindezt nyereségvágyból művelte. Fennmaradt ugyanis Hopkinsék tarifája: e szerint „munkájukért” három lovat, vagy 20 schillinget kértek; egy hivatalos feljegyzés szerint a suffolki Stowmarketben 23 fontot kértek a várostól a szolgálataikért – ami ma úgy nagyjából 3800 fontnak (mintegy 1,5 millió forintnak) megfelelő összeg lenne.

Ámokfutásukról aztán a hivatalos szervek is tudomást szereztek, ám mire 1647-ben a bíróság meghallgatta a Stearne-Hopkins párost, ők már abbahagyták a boszorkányüldözést, így a felelősségre vonást is megúszták. Hopkins még ugyanabban az évben, közvetlenül a halála előtt – anyagi reményekkel – A boszorkányok felfedése címmel könyvet írt tapasztalatairól. Munkáját a nagy üldözések epilógusaként számon tartott, az amerikai Massachussetts állambéli Salemben lezajlott százakat megvádoló, végül 19 fő kivégzésével végződő tömeges boszorkányperben alkalmazták.

Matthew Hopkins halála után egy éven belül John Stearne is szögre akasztotta a boszorkányüldöző cipőjét. Visszavonult egy farmra, ahol – ugyancsak anyagi haszon reményében – ő is megírta a maga könyvét A boszorkányság igazolása és felfedezése címen. Arról azonban nincs hír, hogy mennyit profitált az ártatlanok megölését dokumentáló munkájából.

Felhasznált források, szakirodalom

• Matthew Hopkins – The Real Witch-Hunter. In: Heritage Daily, 2020. július.
• Cohn, Norman: Európa démonai – A boszorkányüldözés története. Corvina, Szekszárd 1994.

Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/35. számában jelent meg augusztus 28-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/35. számban? Itt megnézheti!

Címkék: Anglia, boszorkányok, boszorkányüldözés, gyilkosság, John Stearne, kora újkor, mágia, Matthew Hopkins, polgárháború, történelem, zűrzavar


HIRDETÉS

HIRDETÉS

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS

Hirdetés

Már 70 éve mesél a Móra Kiadó
HIRDETÉS

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Pin It on Pinterest