Cseh régészek egy korai szláv telepen egy Kr. u. 600-ra keltezett tehénborda töredékén olyan írásjelekre bukkantak, amelyeket eredetileg a germán törzsek használtak a Kr. u. II. és VIII. század között. A lelet az osztrák–szlovák–cseh hármas határhoz közeli Lány mellett került elő. A Journal of Archaeological Science című szaklapban megjelent beszámoló szerint a karcolt betűkkel ellátott csonttöredék a korai szlávokhoz köthető „prágai típusú kerámiával” együtt került elő. A keltezéshez a radiokarbon kormeghatározás mellett DNS és elektromikroszkópikus vizsgálatokat is végeztek. Ezek alapján jutottak arra, hogy a borda egy 600 körül élt tehéné lehetett.
Az írásjeleket a Bécsi Egyetem korai germán nyelvekkel foglalkozó szakértője, Robert Nedoma azonosította. E szerint a csontra a germánok által használt rúnaírás egyik változatának betűit vésték. Az „idősebb futhark” néven ismert ábécét elsősorban a skandináv nyelvek ősének, az óészaki nyelvnek a leírására használták Kr. u. 150 és 800 között. A cikk megjegyzi, hogy az írásjeleket a közép-európai germánok is használták a VII. századig.
A huszonnégy rúnából álló futhark ábécé nevét az első hat jeléről kapta. Eredete a mai napig nem tisztázott. Egyes kutatók szerint akár a latin ábécéből is származhat, míg mások úgy vélik, a rómaiak előtt Észak-Itáliában használt etruszk rovásírás lehetett az alapja. Az biztos, nem sok ezzel az ábécével írt szöveg maradt ránk. Összesen 430 „idősebb futhark” felirat ismert, ebből mindössze százat találtak Közép-Európa déli germán szállásterületein.
A Lányban előbukkant lelet érdekessége, hogy a csonttöredéken az ábécé utolsó hét rúnája olvasható. A kutatók ezért azt feltételezik, hogy az egész ábécé fel volt vésve a bordára, és valószínűleg oktatási céllal használhatták, azaz ezzel tanították meg a jeleket.
A kutatás vezetője, Jirí Machácek szerint a lelet egyedülálló. Nemcsak nemzeti, szláv, hanem európai jelentőségű. Egyrészt bizonyítja, hogy a korai szláv lakosság Szent Cirill és tanítványai által a IX. században kidolgozott szláv ábécé előtt is használt egy jelrendszert írásra. Másrészt, a lelet azt is megkérdőjelezi, hogy vajon tényleg annyira egyértelmű kulturális különbség és szakadék volt a germánok és a korai szlávok között, mint azt korábban feltételezték.
A brnói Masaryk Egyetem régészeti intézete vezetőjének felvetései valóban fontosak. A kérdés, vajon ki véshette fel azokat a rúnákat a csontra? A keltezett időpont – Kr. u. 600 – egy korszakhatár: a térséget uraló germán langobárdok 568 táján délre, Itáliába vonultak. Noha a szláv kutatók nagy része az úgynevezett „prágai típusú kerámiát” a korai szláv etnikumjelzőként tartja számon, azt már Bóna István ez irányú kutatásaiból tudjuk, hogy a típus feltűnt nem szláv környezetben is. A népvándorlás kor kiváló magyar kutatójának több mint ötven évvel ezelőtt tett megállapításait a későbbi kutatások igazolták és részben ki is egészítették. Csiky Gergely egyik témába vágó írásából is tudjuk, hogy az avar korból – szintén nem szláv leletkörnyezetből – is ismertek a „prágai típushoz” hasonlító edények.
A kérdéssel kapcsolatban Jirí Machácek és kollégái arról írnak, az adatok szerint a langobárdok Morvaország déli részén 566 előtt feladják a temetőiket, és 568-ban jelennek meg az észak-itáliai Pó vidékén. Utóbbit az ottani DNS-vizsgálatok is igazolni látszanak. Ezzel szemben a korai szlávok dél-morvaországi jelenléte már 556-tól kimutatható. „Ez a kulturális átmenet tehát megelőzte a rúnával felírt csontdarab elkészítését” – állítják a cseh kutatók.
– A lelet a szláv és a germán csoportok közvetlen közép-európai kölcsönhatását tanúsítja a VI. század folyamán – írják cikkükben a kutatók. Szerintük nem valószínű, hogy a csontot germán kereskedők hozták a telepre. A cseh szakemberek két lehetséges forgatókönyvet vázoltak fel a tárgy eredetével kapcsolatban. Az egyik szerint a rúnákat olyan germán származású emberek véshették, akik a langobárdok távozása után a régióban maradtak, vagy később vándoroltak be oda.
– Alternatív megoldásként a rúnákat egy szláv is bevéshette. Ha a rovásismeretet átadták a germánok a szlávoknak, akkor annak a rúnaformák alapján Közép-Európában kellett történnie. Ez megvalósulhatott a régióban a langobárdok és szlávok közötti népességfolytonosság eredményeként. Más helyekkel ellentétben a germán és a szláv települések szorosan követték egymást a régióban, és a különféle csoportok összeolvadhattak a népvándorlás kor vége felé. Egyesek úgy gondolják, hogy ez például a Balkánon megtörtént, ahol a helyi lakosokat és a nem helyi lakosokat régészeti szempontból nem lehet megkülönböztetni, és a „szlávok” kifejezést talán a Bizánci Birodalom határán élő csoportok ernyőfogalmaként használták – összegzik cikkükben a kutatók.
Noha a tárgy pontosabb hipotézis felállítását nem teszik lehetővé, a cseh régészek szerint a bordatöredék bizonyítékul szolgál arra, hogy a germánok és korai szlávok között nem volt akkora törés. Sőt, inkább a közvetlen kapcsolat valamilyen formáját tanúsítja.
A szlávok eredetéről a mai napig komoly viták folynak. Egy három évvel ezelőtt Belaruszban végzett régészeti ásatás arra enged következtetni, hogy a szlávok őshazája a Dnyeper középső szakaszán a folyamba ömlő, az elsősorban Belaruszon, de a csernobili atomkatasztrófa miatt lezárt övezeten is áthaladó Pripjaty folyó völgyében lehetett valahol.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
