A Manson Család mészárlásából alkot új világot kilencedik filmjében Quentin Tarantino. A Volt egyszer egy Hollywood emlékművet állít az álomgyár arany korának, de mindenekelőtt a saját rendezőjének.
Nagyjából másfél évtizede a Sziget Fesztivál egy eldugott szegletében berendezett kertmoziban Quentin Tarantino Ponyvaregényét vetítették egyik este. Szemerkélő esőben alig tucatnyian gyűltünk össze a szabad ég alatt, mégis, ahogy a nyitójelenet végén felcsendült a kultikus főcímzene, akkora ovációban törtünk ki, mintha a fesztivál sztárja lépett volna ki a nagyszínpad 60 ezres közönsége elé.
Nehéz kivonni magunkat az amerikai rendező hatása alól, filmjei tömegpszichózisa még akkor is működik, ha egy szál magunkban nézzük őket. Mintha a tekinteten keresztül egy hatalmas közösség tagjaivá válnánk: Tarantino saját eszement filmrajongását terjeszti ki a közönségre, idézetekkel telezsúfolt szerelmes üzenetekben megelevenítve a filmgyártás hőskorát. Legújabb, kilencedik műve, a Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood) minden eddiginél magától értetődőbb módon tölti ki az óda műfaji kereteit. A hatvanas évek végének álomgyári díszletei azonban túl is mutatnak a dicshimnuszon, a rendező a hippi békekultusz és az erőszak esztétikájának bizarr keveredését idézi meg a történetben.
Charles Manson önjelölt megváltó szektájának tagjai 1969 augusztusának elején hét embert gyilkoltak meg vezetőjük parancsára, köztük Hollywood legfrissebb üdvöskéjét, a nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate színésznőt, Roman Polanski feleségét. A virágos mezők szabadságának szellemisége egy pillanat alatt elpárolgott, amikor a kallódó fiatalok a világ másik végén zajló háború őrületét Hollywoodra szabadítva lemészárolták áldozataikat, majd Sharon Tate vérével az ajtóra írták, hogy „disznó”. Quentin Tarantino ezt a hírhedt éjszakát állította mozija fókuszába, ám, ahogyan az várható volt tőle, alaposan újraértelmezte az eseményeket. Az általánosan elfogadott nézettel szemben, miszerint a Manson Család rémtettei egy korszak lezárultát jelentik, a rendező a nyitányra, valami új eljövetelére helyezte a hangsúlyt.
Már első alkotása, a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) jelezte, hogy a nagy elődök agyonidézett munkái iránti tisztelet a hagyományok felforgatásában ölt testet. A korszakos remekműként emlegetett Ponyvaregény (Pulp Fiction) még csupán a fikciót szedte darabokra, a tíz éve bemutatott Becstelen brigantyk (Inglourius Basterds) azonban már a történelmi tényekre sem volt tekintettel: Tarantino szinte mámoros örömmel lőtte szitává Adolf Hitlert egy párizsi moziban, 1944-ben lezárva a második világháború pusztítását.
Új filmjében ismét veszélyesen közel hozza egymáshoz a valóságot és a fikciót. A Volt egyszer egy Hollywood főhőse egy kiégett westernsztár, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és a kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt), őket mindössze egy távirányítású kapu választja el a filmipar legfelkapottabb házaspárjától, Roman Polanskitól (Rafal Zawierucha) és Sharon Tate-től (Margot Robbie). Rick Dalton kétségbeesetten kapaszkodna vissza a csúcsra, ám ahogy egy kellően józan producer (Al Pacino) közli vele, Hollywoodban már nincs sok esélye, próbálkozzon inkább a spagettiwesternek hazájában, Olaszországban. Az elfelejtett és megalázott revolverhős kötélnek áll ugyan, azonban még az utolsó utáni pillanatig is bízik a híres szomszédok segítségében, miközben vészesen közeledik 1969. augusztus 8-a, a Manson család mészárlásának éjjele.
Tarantino kedvére dagonyázhat filmimádatában. Mintha egy kisgyereket engedtek volna szabadon a játékboltban zárás után, a rendező egymás után kapkodja le a polcról a filmes identitását meghatározó sztárokat. Eddig csak beszélt róluk, idézte őket, lopott tőlük, de most itt állnak előtte, és azt tehet velük, amit csak akar. És Tarantino nem fogja vissza magát, korábbi módszeréhez képest léptéket váltva már nem csupán idéz, ismétel és fejet hajt, hanem a saját kezébe veszi a filmtörténet alakítását, újraírja Hollywoodot, megnyitva az utat saját halhatatlanná válása előtt.
A cím alapján aligha hagyhatjuk figyelmen kívül Sergio Leone kultikus westernje, a Volt egyszer egy vadnyugat (Once Upon a Time in the West) konklúzióját. Az epikus történet végére a klasszikus pisztolyhősöknek leáldozik, a vasút megérkezik a semmi közepére, és magával hozza az új kor üzenetét. Tarantino is lefekteti saját sínjeit, hogy mozdonya azokon gördülhessen be Hollywoodba. Ahol a hatvanas évek végén tombol a békekultusz, miközben Vietnamban egyre terebélyesedik a háború, a napsütötte dombokat ellepik a virágba öltözött hippik, akik a szeretet nevében vonják ki magukat a törvények alól.
És ez nagy veszélyeket rejt magában, a sodródó fiatalokban az élet tiszteletét hamar felválthatja az új rend öntörvényűsége. Tarantino remekül érzékelteti Charles Manson új világának kínzó ellentmondásait, thrillerszerűen adagolva a feszültséget, amely a végén bombaként robban. Erőszakban eddig sem volt hiány a rendező munkáiban, a finálé alig kétperces pusztítása azonban a motivációt és a düh mértékét tekintve talán minden korábbi filmjén túltesz.
Brad Pitt és Leonardo DiCaprio először szerepelt együtt egy filmben, utóbbi szerencséjére. Brad Pitt semmi újat nem hoz, csupán az unalomig ismert eszközeit – keménységbe oltott laza elegancia – használja fel, de így is könnyedén lejátssza a vászonról a néhány jelenetben önmaga paródiájává váló DiCapriót. Nem véletlenül suttognak már most Brad Pitt Oscar-esélyeiről. Tarantino korábban bejelentette, hogy ezt követően már csak egy filmet rendez, és ha megvan a tíz, visszavonul. A Volt egyszer egy Hollywood láttán immár egyértelmű, amit eddig is gyaníthattunk: a rendező, mintha csak forgatókönyv alapján dolgozna, pontosan megtervezte az életművét, amely tíz tételben állít majd szobrot az alkotónak. Nem bízza másra a feladatot, önmaga írja meg saját legendáját.
Federico Fellini Nyolc és féljében az alkotói válságból csinált művészi önvallomást. A fináléban a kritikus azt mondja a rendezőnek, zűrzavarból nem lehet filmet csinálni, mire a direktor azt feleli: én magam vagyok a zűrzavar. Quentin Tarantino, aki mindig közli, éppen hányadik filmjét nézzük, ugyancsak művészi önvallomást tett, ám az ő nyolc és feledik alkotása nem sokat foglalkozik a válsággal, pontosan tudja, merre tart. Zűrzavar kívül van, de csak addig, amíg a rendező saját egyértelmű képére nem formálja a valóságot.
Fél évszázada gyilkolta meg a Manson Család Sharon Tate-et
Tündérhercegnő szeretnék lenni – egy kis aranybaba, fátyolszárnyakkal, ragyogóan díszített ruhában. Számomra ez a kép tiszta és gyönyörű. Mindenben, ami valóságos, rejlik valami rút. Még egy virág is csúnya, amikor elhervad, a madár, amikor lecsap a zsákmányára, vagy az óceán, amikor viharossá válik. Nagyon érzékeny vagyok ezekre a helyzetekre – egy tévéinterjúban beszélt erről Sharon Tate színésznő, aki nagy jövő előtt állt a hatvanas években, de nem filmjei, hanem kegyetlen halála tette híressé. De ki is volt ez a porcelánszépség, a Babák völgye (Valley of the Dolls), Az ördög szeme (Eye of the Devil) és a Vámpírok bálja színésznője?
Sharon Tate 1943-ban született Dallasban, nem volt épp nyugodt gyermekkora, mivel ezredes édesapja munkája miatt a család mindig más-más állomáshelyen volt kénytelen megvetni a lábát. Sharon kezdetben szépségversenyeken szerepelt, később, amikor középiskolásként már Olaszországban élt szüleivel, filmekben kezdett statisztálni, feltűnő jelenségével rögtön kivívta a színész Richard Beymer figyelmét, aki saját menedzserének is beajánlotta a fiatal tehetséget. Hamar beskatulyázták, de Tate a szőke cicababa szerepét is elfogadta. Tudatosan építette karrierjét, ennek érdekében pedig még a meztelen jelenetektől sem riadt vissza, meg akarta mutatni az egész világnak, hogy egy szexi lány is lehet emberi, érző lény, akiben sokkal több rejtőzik, mint a skatulya nyújtotta sematikus jellemvonások. A Babák völgye meghozta számára a vágyott sikert: lányok ezrei akartak olyanná válni, mint Sharon Tate, akinek a csillogáson túl is voltak még álmai, boldog házasságra és anyai örömökre vágyott.
Ekkortájt hozta össze a sors Roman Polanski filmrendezővel, akivel a Vámpírok bálja 1967-es forgatásán találkoztak. A sikeres rendezőt kezdetben idegesítette a színésznő, de a forgatások során lassan mégis megbabonázta Tate szépsége: producerét utasította, hogy a forgatás idejére Tate-et költöztessék a saját hotelszobája mellé. Végül nemcsak a filmvásznon, de a való életben is egymásba szerettek, 1968-ban pedig már össze is házasodtak. A nőcsábász hírében álló Polanski az esküvő után sem tudta tartóztatni magát, de fiatal felesége elnézte neki a sorozatos félrelépéseket, mert valóra vált régóta vágyott álma: Polanski fiát hordta a szíve alatt.
Az álomnak azonban tragikus vége szakadt: Charles Manson szektavezér hívei, Susan Atkins, Patricia Krenwinkel és Charles „Tex” Watson 1969. augusztus 8-án, éjfél körül váratlanul jelentek meg a pár által bérelt Beverly Hills-i villában, ahol gyilkolásba kezdtek. A nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate mellett Woytek Frykowski forgatókönyvíró, a barátnője, Abigail Folger és Tate korábbi párja, Jay Sebring sztárfodrász tartózkodott épp a házban ezen az éjszakán. Sebring nyakára kötelet kötöttek, amelyet átvetettek a mennyezeti gerenda fölött, másik végét pedig Tate nyakára csomózták. Sebring könyörgött a támadóknak, hogy ne bántsák a várandós színésznőt, ezért a pisztoly markolatával agyonverték. Frykowski és Folger ugyan kimenekült a kertbe, de Tex Watson utánuk eredt, és halálra szurkálta a két ártatlan embert.
A gyilkosok beszámolójából tudni, hogy a sokkos állapotban lévő Sharon Tate könyörgött azért, hogy várják meg, míg megszületik a gyereke, de nem kegyelmeztek: 16 szúrással végeztek a színésznővel, akinek főleg a hasát érte a kés, a vérével pedig a pig (disznó) feliratot festették fel a bejárati ajtóra. A gyilkosságot másnap fedezte fel a bejárónő. A szekta tagjait 1968 októberében kapták el egy autólopási ügy miatt, de később a börtönből kiszivárgott információk miatt már Sharon Tate és barátai meggyilkolásával is kapcsolatba hozták őket. 1968 decemberében emeltek vádat Charles Manson és az említett szektatagok ellen, akiket az esküdtszék a gyilkosságokban betöltött szerepük miatt bűnösnek talált, és bár mindenkire halálbüntetést szabott ki, 1972-ben életfogytiglanra változtatták az ítéletet, miután Kalifornia államban eltörölték a halálbüntetést.
Polanski képtelen volt feldolgozni felesége tragikus halálát, sokan ezzel magyarázzák későbbi viselkedését és botrányait. A rendezőt 1977-ben szexuális zaklatással vádolta meg a 13 éves Samantha Gailey, a rendezőt bűnösnek találták kiskorúval folytatott jogellenes szexuális kapcsolat miatt, a rendező a büntetés elől Európába menekült. Később több nő is zaklatással vádolta meg Polanskit, de az elévülés miatt nem emeltek vádat, az Amerikai Filmakadémia azonban kizárta az Oscar-díjas művészt tagjai sorából a #Metoo kampány miatt elfogadott új viselkedési szabályzatára hivatkozva. (Makrai Sonja)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/33. számban? Itt megnézheti!
