Vannak alkotások, amelyek nem igényelnek semmifajta kommentárt, pláne nem kritikát: önmagukért beszélnek. Ilyen a közmédiában bemutatott, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első kötetét feldolgozó Tündérkert című sorozat is. Kálomista Gábor produkciója, amely több mint 2 milliárd forintos állami támogatásból – és összesen 3,6 milliárdból – valósult meg, nyílt lapokkal játszik, félreérthetetlen koncepció mentén mutatja be Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hatalomra kerülésének előzményeit. Ritka az ennyire transzparens mozgókép, amely nem bíz semmit a véletlenre és a néző fantáziájára sem. Ezért is mindegy, hogy a végeredmény csapnivaló vagy zseniális, esetleg megúszósan középszerű. Nem egy mívesen díszített tükörbe nézünk, hogy Erdély aranykorától megihletve felfedezzük magunkon a nemzeti nagyság jeleit, hanem egy tisztára mosott ablaküvegen át – a semmibe.
Nehéz úgy felütni a magyar történelem krónikáit, hogy ne egy véres drámára bukkanjunk, sötét ármánnyal, szélsőséges erőszakkal és patologikus hatalomvágygyal. Még a nemzeti identitás oszlopaiként tisztelt nagyságok is gondolkodás nélkül tették zárójelbe a magyarság amúgy is nehezen definiálható érdekeit, ha azzal előbbre juthattak, képzelhetjük, mit művelt Báthory Gábor, akit még véletlenül sem nevezhetünk történelmi nagyságnak. A főnemesi család sarja 1608-ban, egy hosszú válságidőszakot követően foglalta el trónját Erdély fejedelmeként. Tizennyolc esztendős volt, és kortársai egy része a leendő délceg és igazságos uralkodót, rokona, Báthory István fejedelem és lengyel király méltó utódját látta benne. Hamar csalódniuk kellett.
Gyengekezű, perverz, kéjsóvár és vérengző kényúr lett belőle, és ez a sok szempontból NER-kompatibilis karakter köszön vissza a képernyőről is. Bár Katona Péter Dániel sikerrel jeleníti meg Báthory attribútumait, a drámához szükséges mélység hiányzik a fejedelemből. Mint egy felheccelt kamasz, aki a nagyfiúkkal akar lógni, de mindig kiröhögik, így inkább bebújik a nők szoknyája – alá. A sorozat alkotói különösen nagy hangsúlyt helyeztek a szexualitásra, Báthory Gábor a feleségét elhanyagolja ugyan, de minden más nőt örömmel a magáévá tesz, felbőszítve ezzel a nejeiket féltő főurakat. A féltékenység és a düh látszólag valódi konfliktushoz vezet, de sajnos ez is annyira súlytalan, hogy szinte elemelkedik a valószerűség talajától.
Jól látszik, hogy Kálomistáék tanultak Rákay Philip hibájából, és a Tündérkert messze elkerüli a kínosan gagyi Aranybulla csapdáit. Az alkotói szándék egyértelmű, a célokat is pontosan kijelölték, kár, hogy már a kiindulópont elhibázott. Ki tudja, miért, jó ötletnek gondolták a XVII. századi Erdély történetét a Trónok harca fantasyjéhez kötni. Csakhogy a párhuzamot kizárólag az HBO-széria világsikere indokolja, vagyis egy jól bevált és bizonyított formulát igyekeztek ráerőszakolni Móricz Zsigmond művére. Mindezt úgy, hogy a Trónok harca már négy éve lezárult, és bár azóta kapott egy előzménysorozatot, ideje lenne talán túllépni a korábban kétségkívül hatásos produkció szellemiségén. Kálomista másként gondolta: örüljön a magyar, ha kap még egy kis Trónok harcát. Persze lebutítva, kilúgozva és lelassítva, de ennek az országnak ez is jó lesz.
Pechjére, ahogy az erdélyi főurak Báthory jövőjét illetően, a producer is hatalmasat tévedett: hiába reklámozta agyon a közmédia, alig nézte valaki a sorozatot. Beszédes adat, hogy a Terence Hill főszereplésével készült Don Matteóra csaknem 40 ezerrel többen kapcsoltak, mint a Tündérkertre, amelynek első epizódját 176 ezren követték, a másodikat már annyian sem. Ha a 3,6 milliárdos gyártási költséget elosztjuk a nézettséggel, akkor minden nézőre jut 20 500 forint. Egyszerűbb lett volna talán, ha kibérelnek egy művelődési házat, ahol a színpadon Kálomista Gábor egykerekű biciklin egyensúlyozva citromokkal zsonglőrködik, és minden betérőnek a kezébe nyomnak 20 500 forintot, csak hogy egy kis időre nézze a látványosságot.
Az érdektelenségnek is vannak persze előnyei, legalább kevesen voltak szemtanúi a színészek szenvedésének. Kiváló gárdát toboroztak a sorozathoz, de sajnos hiába tűnik fel Balsai Móni, Dobos Evelin, Szőke Abigél, Rajkai Zoltán, Kálloy Molnár Péter, Gáspár Kata és Elek Ferenc is, küzdelmük az anyaggal láthatóan számukra is fájdalmas. Egyedül a Báthory Erzsébetet játszó Szamosi Zsófia, illetve a felszarvazott kancellárt és annak elszeretett feleségét alakító Pataki Ferenc és Parti Nóra az, akiről elhisszük, hogy nem a Szomszédok forgatásáról érkezve bújt bele a Trónok harca levetett kosztümjeibe.
De még ez sem annyira zavaró, mint az általános felkészületlenség. Mintha egy nagyon látványosnak szánt tévés produkció előkészületeit látnánk: jelmezes próbára vonult fel a stáb, bekapcsolták a kamerát is, hogy lássák, miként fog ez kinézni később, amikor már élesben megy minden. De nem lett következő fázis, megkaptuk a próbát. Nyolcfős tömegjelenetekkel és a kilencvenes évek magyar sorozatait idéző tempóval.
Persze a véleményem nem sokat számít. A Tündérkert transzparenciája ugyanis, ahogy az elején írtam, érdektelenné teszi a kritikát. Az alkotók világos szándéka a szórakoztatva oktatás – ami a szórakoztatás kiesésével tiszta didaxissá válik: az Erdély aranykorához vezető út a magyarság felemelkedésének irányát jelzi. Csak sajnos ez az út a semmibe vezet. Kálomistáék alkotása újabb bizonyíték rá, hogy nincs sok értelme a történelemmel kacérkodni, a közönséget hidegen hagyja a dicső múlt. Tízmilliárdok mennek el a büszkeség felkorbácsolására, és végül mindig a szekunder szégyenből kell nemzeti identitást gyúrnunk magunknak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/42. számában jelent meg október 20-án.
