Miskolcon beszélgettünk a Szent pók főszereplőjével, Mehdi Bajestanival. Valóban tömegek álltak ki a prostituáltakat kivégző tömeggyilkos mellett? És miért támadja olyan élesen az iráni rezsim a filmet? Összefoglaltuk.
Nem fest túl hízelgő képet az iráni közmorálról Ali Abbasi új filmje, a Szent pók. A véres krimi-thrillert látva kevésbé lepődünk meg azon, hogy az iráni hatóságok nem kívánták megadni hozzá a forgatási engedélyt. Amennyi szabadság a perzsa államban lehetséges, jóval visszafogottabb filmeknek sincs jó esélyük. Hát akkor mit gondoljunk a sorozatgyilkosos moziról, amelyben egy orális aktust, illetve több prostituált meggyilkolását is közvetlen közelről figyelhetjük? Ehhez képest ironikus, hogy a miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol a drámát bemutatták, elhangzott: Iránban elsősorban amiatt tilthatják, mert több nőt is hidzsáb nélkül látunk benne. Erről beszélt a főszereplőt, a gyilkos pókként emlegetett sorozatgyilkost alakító Mehdi Bajestani, akit a vetítés után kérdezni is tudtunk. A színész mindenesetre visszafogottabbnak bizonyult, az iráni rendszerrel kapcsolatos, kritikusabb kérdésekbe sem a film utáni színpadi beszélgetésen, sem interjúnkban nem kívánt beleállni. Nem annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy feltehetően szeretett volna még visszatérni hazájába. Mindenesetre, ha bőven van is miért bírálni a perzsa államot, a filmben látottakat sem érdemes a konkrét valóságként kezelnünk. Játékfilmet látunk, a valós történet dramatizált változatát, amely több ponton is eltérhet az eseményektől, erősítendő a mondanivalót. Elsősorban is a fő üzenettel lehet ez a helyzet.
„Egy város nem keresi a gyilkost”, szólt a filmről szóló egyik kritika címe. A Szent pók valóban azzal borzolja a kedélyeket, hogy a Mashhad városában szexmunkásokat gyilkoló Saeed Hanaei iránti közszimpátiát mutatja be. Azt, hogy a Teherán után második legnagyobb iráni város nyugalmát ne korbácsolta volna fel a tömeggyilkosság, a film sem állítja. Csakhogy a sztori szerint a letartóztatása után szinte már mozgalom jött létre a támogatására, és rengetegen valójában szimpatizáltak vele. A film üzenete nyilvánvalóan az: a vallási fundamentalizmus odáig juttathat sokakat, hogy prostituáltak meggyilkolását nem is látják akkora bűnnek, mint más életének kioltását. Annyival söprik félre inkább az egészet, hogy az elkövető csak megtisztítani kívánta a várost. Hiszen Hanaei is arra hivatkozott, hogy szent városát igyekezett szolgálni, Allah és az ország vezetőinek útját követte. Abbasi filmje közelebbről mutatja azt, ahogy a tömeggyilkos fia mentegeti mindazt, amit apja tett, sőt, még ezek után is példaképként hivatkozik rá. Dermesztő, kimondottan hatásos jelenetek ezek, a Szent pók ügyesen csavarja meg a hasonló sorozatgyilkosos krimik szokásos történetszövését. Főleg, hogy a film közben végig azon jár az agyunk, hogyan fogadja majd ennek a tisztességesnek tűnő férfinak a jóravaló családja a történteket. És miközben valamiféle végletes értetlenségre, katartikus feloldásra számítunk, Abbasi csak tovább fokozza iszonyunkat.
A fellelhető információk szerint viszont korántsem volt valami széles körű kiállás a gyilkos mellett. A családtagjai, illetve barátai valóban felsorakoztak mellette, az ártatlanságát hangoztatták. Ezt még nem is gondolnám annyira érthetetlennek. Legalábbis elég sokszor tapasztalhattuk, hogy borzalmas bűnök elkövetői mellett a közvetlen családtagok ugyanúgy kiállnak, ki hangosabban (olykor kellemetlenül hangosan), más csendesen, fájdalommal telt szívvel. Ez még nem jelenti persze (sőt), hogy helyeselnék is az elkövetetteket. Sokkal inkább érzik ők is, hogy bárcsak el lehetett volna mindezt kerülni, és szerettük megmaradt volna mellettük.
A miskolci vetítés után meglepett filmkritikus kollégám véleménye, amikor felvetettem, hogy a családtagok támogatása kevésbé meglepő. Mint mondta, nálunk például elképzelhetetlen az ilyesmi, és még a családtagok többsége sem állna oda az elkövető mellé. Nyilvánosan legalábbis biztosan nem. Jó kérdés, így van-e, és ha igen, mi minden lehet amögött, hogy egy ilyen kiállás megtörténik-e vagy sem. Az erkölcsi ítéletalkotással biztosan jobb óvatosnak lennünk – mindkét esetben.
Mehdi Bajestani (Fotó: Mocsári László - CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)
Bajestani a film utáni színpadi beszélgetésen, illetve lapunknak is beszélt arról, hogy a húsz évvel ezelőtti gyilkosságok valójában jóval visszafogottabb figyelmet kaptak, mint a fim alapján tűnik. Olyan országos botrány nem lett belőle, amire két évtized elteltével is emlékezne az irániak nagy része. Mashhad városát persze felkavarták a történtek, a helyi emlékezetnek azóta is része a bűntény-sorozat. Bajestani kérdésünkre kifejtette azt is, hogy valóban elsősorban családtagok és barátok sorakoztak fel az általa egyébként kifejezetten erősen, hátborzongatóan életre keltett gyilkos mellett. Akadtak persze még hasonló hangok, például a Jomhouri-e Eslami nevű konzervatív lapban. De sajnos nem lehetünk biztosak benne, hogy hasonló bűncselekmény-sorozat után Európában vagy akár az Egyesült Államokban ne találkozhatnánk hasonló véleményekkel, akár csak az internetes hozzászólások között. Joggal döbbenünk meg a hasonló hangokon, viszont félrevezető lenne, ha azt gondolnánk, hogy ilyesmi csak az iránihoz hasonló, elnyomó, nőellenes rezsimekben lehetséges. A prostituáltak nyugatabbra is ki vannak téve erőszaknak, súlyos bűncselekményeknek, erről rengeteg filmet láthattunk a Viktóriától A szlovén lányon és a Lilja 4-ever-en át A rémig. Eközben pedig együttérzés is jóval kevesebb jut számukra, mint más csoportok iránt.
Az iráni rendszer persze olyan, amilyen. Nem meglepő ennekismeretében az sem, milyen harciasan reagált a vezetés a Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott filmre, „politikailag motivált támadást” emlegetve. A perzsa kulturális minisztérium ráadásul Salman Rushdie kötetéhez, A sátáni versekhez hasonlította a művet, azt állítva, hogy a film muszlimok millió elleni támadásként értékelhető. Nos, bár Abbasi filmjének számos értékét kiemelhetjük, de nem, művészileg sajnos nem ér fel a Rushdie-kötettel. Az pedig persze eleve butaság, hogy bármelyik is muszlimok millióit támadta volna. Mindenesetre nem magával a történet feldolgozásával lehet problémájuk, hiszen azt megtette például Ebrahim Irajzad rendező is 2020-ban, Killer Spider című filmjében. Ironikus ezek után, hogy Bajestani lapunknak arról beszélt: be lehetne mutatni Iránban a filmet, ha cenzúráznák az abban hidzsáb nélkül látható nőket. Nyilvánvalóan nem ennyi az iráni rezsim fő problémája a Szent pókkal. Zavarhatja őket Mashhad város kevésbé dicső megjelenítése éppúgy, mint az, ahogy a gyilkos végig a hitével magyarázza tetteit. Az elkövetőt egyébként végül halálra ítélték, majd kivégezték.
Az iráni rendezők, művészek közül ki jobban, más kevésbé van kitéve a rendszer zaklatásának. A nyugati nézőközönség elsősorban Asghar Farhadi kiváló filmjeivel találkozhatott az elmúlt években. Farhadi eddig ügyesen egyensúlyozott, Bajestani szerint neki sem lenne problémája, ha az ő egyik filmjében szerepelne. Az már kockázatosabb volna, ha a házi őrizetbe került Dzsafar Panahival dolgozna együtt. Felkavaró hírek az elmúlt években is érkeztek bőven, például amikor arról olvashattunk, hogy a Nader és Simin színésznőjét, Leila Hatamit egy cannes-i pusziért iráni radikális fiatalok korbácsütésekre ítélték volna. Bajestani ugyanakkor az iráni nők helyzetéről kevésbé kíván beszélni, elmondása szerint hazájában a legsúlyosabb problémát a gazdasági krízis, az infláció és a háború közvetlen-közvetett hatásai jelentik.
Ha az iráni nők cseppet sem fényes helyzetéről néznénk filmet, érdemes próbát tennünk például a Teheráni tabuk című, nagyszerű animációs filmmel. Továbbá elég csak belenéznünk a hírekbe: szeptember közepe óta tüntetnek Iránban, miután a 22 éves Mahsza Amini nem sokkal az őrizetbe vételét követően kómába esett, majd életét vesztette. Az erkölcsrendészet azt követően csapott le rá, hogy állítólag nem takarta el hidzsábbal a fejét. Bajestanival szeptember 15-én interjúztunk, így minderről nem tudtuk kérdezni őt. A tüntetések közben egyre több halálos áldozatot követelnek, miközben Ali Hámenei ajatollah Izraelt és az Egyesült Államokat tette felelőssé a demonstrációkért.
Bajestani egyébként azt mondja, szívesen dolgozna együtt mindkét említett rendezővel, ahogy Ali Abbasival is élvezte a munkát, igazán professzionálisan végezte a rendező szerinte a feladatát. A Szent pók némileg konvencionálisabb, mint Abbasi előző munkája, a svéd-dán koprodukcióban készült, trollos-misztikus Határeset. A rendező egyébként ennek ellenére úgy nyilatkozott, hogy a mostani iráni mozi egy részét túl metaforikusnak érzi, ő maga pedig ezúttal egy közérthetőbb, vérbeli bűnügyi filmet szeretett volna letenni az asztalra. A Szent pókot végül Jordániában kellett leforgatni, de Bajestani szerint ezzel nem volt probléma, diplomáciai konfliktust sem okozott elmondása szerint a két ország között. Voltak problémák a forgatáson? - tettük fel a kérdést, de Bajestani erre is nemmel felelt. (Pontosabban a perzsa tolmácsa, mert hogy az angolul feltett kérdéseinket ő fordította a színésznek.) Elmondása szerint elsősorban a koronavírus-járvány szólt csak közbe, de az előírásokat betartva végül ez nem akadályozta meg a film elkészültét.
A színészt kifejezetten igénybe vehette a szerep, nemcsak mentálisan, de fizikailag is. A színpadi beszélgetésen szóba került, hogy nem volt könnyű dolga az átlényegüléssel, de színészként tette a dolgát, és még ha megterhelőbb is volt, de utólag el tudta engedni a szerepét. Aki a Szent pókra beül, abban megfogalmazódhat a kérdés, mennyire egyszerű egy hasonló sorozatgyilkos zavarodottságát ennyire pontosan megmutatni. Bajestani mindenesetre kiválóan végezte a dolgát. Amit már csak az is mutat, hogy miután a filmben láttuk őt, az életben nem feltétlenül ismertünk volna rá. Fizikai átalakulást is jelentett számára a produkció, ő pedig remekül helytállt a szerepben.
