A béke Jázminja

Alig hagyjuk el a Zala megye táblát, amikor barátomnak eszébe jut, hívjuk fel Liviczki Tibort. Ő az a becsehelyi szőlőoltvány-készítő, akiről már korábban írtam, és akitől pár száz tő Jázmint remélünk tavasszal. Még nem tudja, válaszol, mind a sokhektárnyit egy kárpátaljai borász viszi – ha viszi. Igaz is, a mi ismeretlen Beregszász környéki „hitsorsosunk”! Valami olyat akart, ami nincs másutt a világon. Kegyetlen volt hozzá a történelem, hogy megadta neki.

Nehéz szőlőről, borról beszélni, amikor emberek halnak meg. Halnak meg persze háború nélkül is balesetben, betegségben, természeti katasztrófában, kocsmai verekedésben – és ritkábban: boldog öregségben. De ez most más. Mégis kell beszélni, és az ember akkor már arról szóljon, amiről van mit mondania. „…tudod, hogy a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak”, így Moeris, a költő a Kilencedik eklogában, hogy Vergilius sorokkal odébb szájába idézze rá a megoldást: „Daphnisom olts körtét, unokád szedi majd a gyümölcsét.”