A magyar irodalom, mint a társadalom egésze, kettészakadt. Van az a csoport, amely kedves a kormányzatnak, és vannak a többiek. Akiket a hatalom becsül, azoknak fenntartják a hírnevét, akár élnek, akár meghaltak – mondta a Budai Hangnak Vámos Miklós. A tavasszal Óbuda-Békásmegyer díszpolgárává választott íróval sok más mellett a Duna közelségéről, a lezárt életműről és az emigráció lehetőségeiről beszélgettünk.
– Mire lapunk megjelenik, már itthon lesz, de most még éppen Svájcban értük utol. Mit csinál a neve alapján irodalmi helyszínnek is tökéletes Montricher-ben?
– A Jan Michalski Alapítvány alkotóházában élek egy hónapig. Magyarországon talán kevesen ismerik Jan Michalskit: ő egy lengyel származású költ ő volt, aki a Svájcban megismert feleségével, Vera Hoffmannnal közösen indított könyvkiadót. Jan korai halála után Vera Hoffmann folytatta tovább a munkát, és a férje emlékére alapítványt hozott létre, amely egy írásközpontot működtet Montricher-ben. Ez egy betonból és üvegből épült futurisztikus építmény, egy hatalmas könyvtár. Épült mellé egy színházterem, egy kávéház, és nyolc úgynevezett cabane, amelyet „rönkháznak” kellene fordítani, de ezek voltaképpen az óriási betonszerkezetr ől lógó kőépítmények. Nyolc író lakhat itt egyszerre, az alapítvány teljes ellátást és egy, magyar mércével mérve, tekintélyes ösztöndíjat biztosít számukra. Olyan, mint a szigligeti alkotóház, csak egy kicsit mások a körülmények.
– Májusban Óbuda díszpolgárává választották. Mit jelent egy ilyen elismerés, összemérhető egy irodalmi díjjal?
– Ahogy mondani szokás, a díjakat nem kapják, hanem adják, és Óbuda-Békásmegyer megtisztelt engem azzal, hogy a díszpolgárává választott. Huszonhárom éve lakom Óbudán, annak előtte a XIII. kerületben éltem, még mindig van ott lakásom, és megjegyzem, ott is díszpolgár vagyok. Ez apróbb előnyökkel jár: parkolási engedélyt kapok, és ha meghalok, a kerület a saját halottjának tekint.
– Lakóhelyei visszatér ő helyszínek a műveiben. Ez erősíti az otthonához való kötődést?
– Ha egy realista prózaíróról beszélünk, annak az élettere el őbb-utóbb beszivárog a munkáiba. Több könyvem helyszíne Óbuda, elsősorban a Márkez meg én című regényemnek, de a Budapest-nagyregény című kiadványban is én írtam a III. kerületről. Ez egy érdekes kötet, a huszonhárom kerület történetét huszonhárom író dolgozta fel, és mindenki másként fogta fel a feladatot. Én iskolás módon a kerület helytörténetét, híres szülöttjeit szőttem bele a történetbe, amelynek a főszereplője egy elvesztett könyvtári könyv.
– A Budapest-nagyregényhez ön választotta Óbudát, vagy véletlenül alakult így?
– Elvileg kisorsolták a kerületeket, és így kaptam meg. Az induláskor mondtam ugyan a szerkesztőknek, hogy én két kerületről tudnék írni, a III.-ról és a XIII.-ról. Talán ez is közrejátszott a döntésben, de lehet, hogy csak szerencsém volt. Mindkét kerületet igazán szeretem, ahogyan a kettő közötti legfőbb kapcsolatot, a Dunát is, amelynek sokáig az egyik, az elmúlt több mint két évtizedben pedig a másik partján laktam. Mindig nagyon közel a vízhez, ami jóleső érzés.
– Vízparton lakni világnézet?
– Folyónál lakni remek dolog. Nem véletlen, hogy az ókori rómaiak is folyók vagy tenger mellett építették fel a településeiket.
– Szintén a III. kerülethez kapcsolódó hír, hogy Dragomán Györggyel és Daniel Kehlmann német–osztrák íróval közösen alapítványt hoztak létre Esterházy Péter egykori otthonának megmentése érdekében. Az önkormányzat megvásárolja a család által eladásra kínált rómaifürdői házat, a hármójuk vezette alapítvány pedig irodalmi alkotóházat működtet majd az épületben. Miért tartotta fontosnak, hogy kulturális célokra használják fel a 2016-ban elhunyt író otthonát?
– Számomra az volt a legf őbb motiváció, hogy ismertem Esterházy Pétert. Nem állítom, hogy barátok voltunk, de jó volt a viszonyunk, többször jártam a házában, beszélgettünk, a kertben is. Péter nyolc éve meghalt, a családja egy ideje kiköltözött az épületből, amely azóta üresen áll. Amikor megjelent a hirdetés, és kiderült, hogy eladó a villa, sejtettem, hogy aki megveszi, az inkább a telket akarja, nem az épületet, vagyis rögtön le fogja bontani, és felhúz a helyére egy minimum négylakásos társasházat. Úgy gondolom, a kortárs irodalom legnagyobb alakjának egykori otthonát nem ingatlanfejlesztési, hanem irodalmi célokra kéne használni, ezért amikor Dragomán György egy Facebook-posztban külföldipéldákat hozva elmesélte, hogy máshol hogyan működnek alkotóházak a már meghalt híres művészek ingatlanaival, odaírtam, nekünk is ezt kellene tennünk. Nem sokkal később találkoztunk Gyurival, megbeszéltük, hogy ugorjunk neki. Makacs típus vagyok, olyan, mint egy buldog, ha megfogok valamit, azt nem eresztem, amíg el nem érem, amit akarok.
– A terv megvalósításához kellett az önkormányzat is.
– Felkerestük a kerület vezetését, átbeszéltük a lehetőségeket, és arra jutottunk, hogy ha az önkormányzat megvásárolja a villát, akkor mi létrehozunk egy alapítványt, amely alkotóházként működteti azt. Ebben meg is egyeztünk, majd elindítottuk a hosszadalmas jogi folyamatot, egy alapítvány bejegyzése nem megy egyik pillanatról a másikra. Hárman vagyunk alapítók: Dragomán György, Daniel Kehlmann és én. Daniel ismerte és becsülte Esterházy Pétert, és szoros kapcsolatban van Gyurival, így amikor ő felhívta, hogy benne lenne-e, azonnal igent mondott. Az intézmény neve egyébként a Magyar Irodalom Barátainak Alkotóháza lesz.
– Hogyan működik majd az alapítvány, kinek, kiknek a segítségére számítanak?
– Sokan jelentkeztek, hogy segítenének, csak mondjuk meg, mit. Amint bejegyzik az alapítványt, közhírré tesszük, hogyan lehet támogatni a munkánkat. Sok ötletet ellestem itt, Svájcban eme alkotóház sikeres működéséből, persze a Jan Michalski Alapítvány lehetőségei összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a miéink, de szegény ember vízzel főz.
– A kezdeményezésük felveti a kérdést, hogy mennyire becsüljük meg a kulturális örökségünket: az önök elszántsága és a kerület segítsége nélkül, állami hozzájárulással aligha lett volna alkotóház a Rómaifürdőn. Mit gondol a kultúra, és azon belül az irodalmi örökség megóvásáról?
– Attól függ, hogy mely alkotókról és mely óvókról beszélünk. A magyar irodalom, mint a társadalom egésze, kettészakadt. Van az a csoport, amely kedves a kormányzatnak, és vannak a többiek. Akiket a hatalom becsül, azoknak fenntartják a hírnevét, akár élnek, akár meghaltak. Az irodalmi örökség megőrzésének elengedhetetlen feltétele lenne egyébként, hogy az írók fontos műveit mindig lehessen kapni a könyvesboltokban. Ez nincs így. És sokszor nemcsak a kortársak hiányoznak a polcokról, hanem a XIX. és a XVIII. századi alkotók munkái is. Enélkül pedig nehéz a kulturális örökség megóvásáról beszélnünk.
– Korábban nagyobb becsben tartották az irodalom egészét?
– Amikor az irodalom ingoványos talajára léptem, még nem voltam húszéves, az akkori híres írók azonnal befogadtak és támogattak, kíváncsian és szeretettel szemléltek, én meg elájultam a hatalmas megtiszteltetéstől. Rengeteget kaptam tőlük, nem csak elméletben: ha megszorultam, pénzzel is kisegítettek. A lényeg, hogy a nagynevű alkotók felkarolták a fiatalokat, ez most hiányzik, szervezeti és magánszinten egyaránt. Én igyekszem segíteni, ha tudok, de ennél jóval többre lenne szükség. Annak idején az Új Írásnak volt egy úgynevezett baráti köre, amelynek tagjai havonta egyszer összegyűltek a Hungária Kávéház (az egykori New York Kávéház) karzatán, és hajnalig beszélgettek irodalomról és minden egyébről. Ilyesmire égető szükség volna ma is, de hol van már egy olyan irodalmi fórum, mint az Új Írás? Hová tűntek a tekintélyes irodalmi lapok? Néhány folyóirat maradt, pici példányszámúak, s folyamatosan a túlélésért küzdenek.
– Az alapítvány esetleges sikerén felbuzdulva akár egy ilyen irodalmi kört is kialakítana?
– Nem hiszem, hogy arra alkalmas volnék, egyik laphoz, körhöz, társasághoz sem állok túl közel. Világéletemben magányos bozótharcosként működtem, elvonulva dolgozószobámba (amikor már lett), s ha elkészültem valamivel, kinyújtottam az ajtónyíláson át a világnak.
– Szakemberek gyakran kongatják a vészharangot az olvasási szokások drasztikus változása miatt: egyre kevesebbet és egyre egyszerűbb dolgokat olvasunk. Hogyan látja az irodalom jövőjét?
– Nem szívesen foglalkozom ezzel a kérdéssel. Fontosabb az emberek jövője. Én annyit tehetek az irodalomért, hogy megpróbálok még írni néhány könyvet, amelyekre büszke lehetek. Úgy érzem, az életművem többé-kevésbé elkészült. Tizenhat vastag regényből áll a munkásságom nehéztüzérsége, és van egy csomó kisregény és novella is. A verseket leszámítva alig akad olyan műfaj, amellyel ne próbálkoztam volna. Hogy ebből mi marad fenn hosszútávon, az már nem rajtam múlik, így nem is nyugtalanít.
– Az elmúlt években Karcsú Könyvek gyűjtőcímen jelennek meg művei. A sorozat elnevezéséhez méltó méretű kötetek sem a megváltozott fogyasztási szokásokra reflektálnak?
– Egyszerűbb a magyarázat: mostanában megint rákaptam a kisregény műfajára, és ezek jelennek meg a Karcsú Könyvek sorozatban, a régiekkel együtt. A tervek szerint nyolc–tíz ilyen kötet lesz, most tartunk a hatodiknál. A legújabb, Cím nélkül, ősszel várható. A fura címmel föladom a leckét a fordítóknak, alig van olyan világnyelv, amelyen a lakcímet és egy alkotás címét ugyanaz a szó jelölné, ahogyan a magyarban. Két falusi postásról szól a történet, és a cím nélkül érkező levelekről, ennél többet nem árulhatok el, lelőném poénokat.
– Említette, hogy magányos alkotó. Honnan ered ez a kívülállás?
– Lehet, hogy túlzottan magamnak való vagyok, rondább szóval emberkerülő, de a kívülállás mégis inkább a véletlennek köszönhető. Említettem, hogy a pályakezdésem idején a kor híres írói vettek pártfogásukba, ők az apáim lehettek volna, némelyikük a nagyapám. A kortársaimmal szinte nem volt semmilyen kapcsolatom. Nekem az akkori nagyok voltak az irodalmi társaságom: Gáll István, Mándy Iván, Örkény István és még sokan, nem vágytam mások után. Teltmúlt az idő, kimentem Amerikába több évre, és amikor visszajöttem, ezek az élő klasszikusok kezdtek elmenni, én meg itt maradtam egyedül. Már negyven körül jártam, és úgy éreztem, nem illik most közelednem a kortársaimhoz. Barátságokat ezért csak jóval később, már a nyugdíjhoz közeledve kötöttem. Dragomán Györggyel, Márton Lászlóval, Benedek Szabolccsal és újabban Krasznahorkai Lászlóval is szorosabb barátságba kerültem. Legalább ennyi külföldi írót érzek barátomnak. Nem panaszkodom.
– A közéletben ritkán tartják tiszteletben a magány utáni vágyat, ideológiai alapon önt is gyakran besorolják, nem zavarja ez a skatulyázás?
– Nem foglalkozom vele. Aki be akar sorolni, soroljon, s vessen magára.
– Nem is neheztel emiatt?
– Nagyon megterheli a lelket, ha az ember neheztel. Miért tenném? Olyan nagy gazságokat nem követtek el ellenem, inkább csak kis gazságokat. Azokat pedig érdemes megbocsátani, vagy legalább elengedni.
– Zsúfolt hónapokon vagyunk túl, felbolydult a hazai politika, hogyan éli meg a helyzetet?
– Otthonülő könyvmoly vagyok. Mindennap olvasok újságot, igaz, csak interneten, mert azok a lapok, amelyeket járattam, szép lassan megszűntek, vagy elvesztették színvonalukat. Ha átfutom a híreket, hajlamos vagyok fölizgatni magam. Talán helyesebb volna, ha nem követném az ország és a világ ügyeit, de nem tudom megállni, mert kíváncsi vagyok.
– Egy hónap Svájc után másként tekint a magyar belpolitikára?
– Az otthon folyó harcok kívülről nézve nevetségesnek és jelentéktelennek tűnnek. Mindenkinek azt ajánlom, hogy ha elege van Magyarországból, menjen el egy időre külföldre. Nem kell hozzá jómódúnak lenni, bárki szerencsét próbálhat egy idegen országban. Montricher-ben például kiderült, hogy az írókat ellátó személyzet legfontosabb tagjai mind máshonnan valók, ketten portugálok, egyikőjük pedig Észak-Macedóniából jött. Utóbbi Szkopjében tanárnőként dolgozott, Svájcban takarít, de tudja, hogy a gyerekeinek sokkal jobb lesz itt, mint otthon. Ez is egy megoldás.
– Ön elhagyná az országot, akár ilyen feltételek mellett is?
– Máig úgy érzem, hogy ha rákényszerülök, szívesen eltakarítgatok valahol. Vagy lehetnék például sofőr. Nem tartom szégyennek a kétkezi munkát. Az otthoni alkotóházban például, amíg meg nem szervezzük az ellátást, én biztosítom majd a reggelit. Jó lesz, szeretek másokért dolgozni.
– Többször élt külföldön, mindig evidens volt, hogy hazajön?
– Kétszer lett volna lehetőségem kint maradni, mindkétszer hazajöttem. Először Franciaországban vetődött fel, hogy maradjak, de a családom nem jöhetett velem, így hazatértem, hozzájuk. Második alkalommal az Egyesült Államokban gondolkodtam el a dolgon. A nyolcvanas évek közepétől éltem kint, beilleszkedtem, a Yale School of Drama vendégprofesszora voltam, film- és drámaírást tanítottam, valamint újságíróként is boldogultam, megvoltak a lehetőségeim, a biztos egzisztenciám. Prózát viszont nem tudtam angolul írni. Ebbe bele is törődtem, gondoltam, majd lassan megtanulok annyira. Aztán leomlott a vasfüggöny, akkor döntöttem úgy, hogy hazatérek.
– Nem bánta meg?
– Nem. A munkásságom fele nem jött volna létre, ha kint maradok. Pedig én úgy érzem, főleg azért élek, hogy újra és újra megírjam a magamét.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/25. számában, a Budai Hang-mellékletben jelent meg június 21-én.
