Kortárs író művéből érettségizni maga lehet a pokol – legalábbis ez derül ki az érettségiző diákok üzeneteiből, amelyeket azoknak az íróknak küldtek, akik a szóbeli érettségi tételsorukban szerepeltek. Néha azért írtak nekik, hogy segítsenek a saját műveik értelmezésében, máskor csak azért, hogy rajtuk töltsék ki a vizsgák miatt felgyülemlett stresszt. Végülis Petőfi Sándort vagy Homéroszt nehéz lenne utolérni, Dragomán Györggyel és Grecsó Krisztiánnal viszont nincs ilyen probléma, elég csak rájuk írni Messengeren.
Érthető, hogy sokaknak kicsordul a könnye a nevetéstől, amikor a kétségbeesett nebuló azt írja az írónak, hogy “hát, ha a tételnél magát húzom ki, akkor gatya” vagy éppen azt, hogy “a k..va anyádat, rajtad áll vagy bukik az érettségim, báttya” esetleg azt, hogy “Próbaérettségire a te Pletykaanyu című novelládat kell elemezzem, és egy szót sem értek belőle!!! Akkor hogy elemezzem??? Igazán segíthetnél!!! Az összefüggéstelen mondataiddal mit akartál leírni?”
A mentális egészség és a gazdasági teljesítmény felől nézve már nem ennyire vidám a látvány. A munkaerőpiacon és a magánéletben is nehéz érvényesülni, ha az ember a sokat emlegetett kommunikációs készségeknek még a minimumszintjét sem tudja felmutatni. Nem túl jó hír, hogy úgy tűnik, csaknem érettségizett emberek még körülbelül sem tudták, hogyan kellene írásban megszólítani egy idegent.
Vajon éles helyzetben meg tudnak majd írni úgy egy e-mailt, hogy az ne tűnjön hadüzenetnek? Nyilván az írókat csak néhány diák kereste meg végső kétségbeesésében, az ő viselkedésükből nem lehet automatikusan az összes érettségizőre nézve következtetéseket levonni. De a felnőtt magyar társadalom viselkedését elnézve a kommunikációs képességek terén akadnak komoly hiányosságok. A probléma biztosan nagyobb annál, mint hogy egy-két nebulónak eldurrant az agya.
Van a Facebookon egy népszerű csoport, önkéntes orvosok segítenek online tanácsadással a hozzájuk forduló pácienseknek. Az orvosok részéről rendszeresen érkezik szemrehányás a bejegyzések stílusa miatt. Gyakran fel kell szólítaniuk a segítségkérőket, hogy egy orvosi teamnek talán ne úgy köszönjenek be, hogy “Csáó!”, vagy hasonlók. Láthatóan irritálja őket ez a viselkedés, ami érthető, a reklamációt azonban leginkább a közoktatásnak kellene címezni. Amelynek az is lenne a feladata, hogy felkészítse a társadalomban való boldogulásra azokat, akik ezt a tudást otthon nem tudták megszerezni. Vajon mekkora hangsúlyt helyez erre jelenleg a közoktatás?
A problémára persze rá lehet legyinteni, mondván, hogy az egyéni boldogulásáért ki-ki saját maga felel. De a kérdést inkább úgy érdemes feltenni, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni. Olyanban, ahol üzeneteket kapunk, vagy olyanban, ahol hadüzeneteket.
