Pernyéék a Madách téren laktak, a felesége, Andrea is gyerekparalízisen esett át, de lényegesen jobban mozgott, mint a férje. Gyakran találkoztak négyesben is. Ha színházba, koncertre mentek, András tolószékkel közlekedett, a színház bejáratától mankóra támaszkodva jutott be a nézőtérre. Ha vendégségbe mentek hozzájuk, a kapukulcsot spárgán eresztették le az ablakból. András a tévéhíradóba pillantva egyszer felcsattant, miért beszélnek finomkodva második világháborús üldözöttekről és áldozatokról, miért nem képesek kimondani, hogy zsidók. Utána még monologizált, ő csak hümmögött, Jutka kérdezte is otthon, miért hallgatott.

Ha András kategorikusan kijelent valamit, nem szívesen vitatkozik vele, magyarázta. A téma egyébként nem nagyon merült fel, származásukról, gyerekkorukról nemigen esett szó közöttük, legfeljebb a nagyon korai zenei hatásokról. Ő négyévesen már vendégeknek zongorázott, András tizenévesen érezte meg, hogy nincs más választása, zenésznek kell lennie. Klarinétozott, zongorázott, dobolt és szaxofonozott, de képtelen volt választani a hangszerek között. A zene egésze nyűgözte le, mesélte, mintha a székhez szögezte volna, és úgy érezte, mindez sorszszerűen összefügg a betegségével, ami néha erős fájdalmakat okozott. Említette, hogy fájdalomcsillapítókat szed, amit a fogyókúrás szerként piacra dobott Gracidin serkentő hatásával ellensúlyozott. Addig nem hallották, hogy erre is alkalmas. Mindig szorongott, hogy semmi nem jut majd az eszébe az esti koncertekről, amelyekről másnapra írnia kellett, ezért az éjszakát sokszor ébren töltötte, de a délelőtti lapzártára szállította a kritikát.

Egyetlen dolog hiányzik belőlük ahhoz, hogy igazi jazzisták legyenek, élcelődött Andrással, feketének kellett volna születniük.

Pernye a fejét csóválta, nincs elég bajuk így is?

Mindketten több fejezetet írtak könyveikben az Afrikából származó, majd felszabaduló rabszolgák népzenéjéről és útjukról a modern zenéhez, és nehezen tudták kordában tartani az amerikai jazz iránti rajongásukat, miközben a feketéket érő rasszizmus, az alabamai lányok elleni templomi merénylet, Kennedy meggyilkolása és a polgárjogi harcosok elleni atrocitások felháborították őket.

A Városi Színházba mentek egy este Fülöp Viktor balettjére. Az előadás után gyalog indultak a Madách tér felé, hogy útközben megbeszéljék a látottakat. A kerekesszéket a zebránál le kellett engedni a járda pereménél, és fel kellett emelni a túloldalon, ez volt az egyik legnehezebb a mozgatásában. A gyalogátkelő előtt lenyúlt a tengely kiálló végéhez, hogy annál fogva emelje meg, ne a karfánál. Túlzott óvatosságában attól tartott, hogy a karfa a súlytól leszakadhat, vagy nem akarta Andrást megzavarni a mozdulattal. Jutka a másik oldalon állt, stabilan fogta a karfát, amikor leengedték az úttestre a széket, de az ő kezéből kicsúszott, jobb keze beakadt a megperdülő kerék küllői közé, és becsípte az ujjait. Felkiáltott, alig tudta kirántani a kezét, és ahogy felemelte, riadtan látták, hogy csupa vér.