Könnyű is, nehéz is Németország kancellárjának lenni. Egyfelől könnyű, hiszen a nemzetközi viszonyrendszerben egy tekintélyes országot irányíthat. A Föld harmadik–negyedik legnagyobb gazdaságát vezetheti a GDP összesített mértéke szerint, az Európai Unió legnagyobb lakosságával rendelkezik Németország, a legnagyobb szavazati súlyával, a legnagyobb gazdasággal és mindebből adódóan a legnagyobb befolyással bír a német állam. Az életszínvonaláról sok más ország lakói legfeljebb csak álmodhatnak. Másfelől nehéz kancellárnak lenni, mert a hatalma belföldön korlátozott: tipikusan koalíciós kormányt vezet, ami azzal jár, hogy kénytelen figyelemmel lenni a másik párt (esetünkben: pártok) érdekeire is. A szövetségi parlamentben kétkamarás a törvényhozási hatalom, vagyis bizonyos ügyekben csak úgy születhet jogszabály, ha a nép által választott Bundestag törvénytervezeteihez a tartományok küldötteiből álló Bundesrat is hozzájárul. A történelmi tradíciók is a politikai hatalom területi alapú megosztása felé vitték a németországi alkotmányjogi rendszert, így a Bundesrat a tizenhat tartomány (Bundesland) érdekeinek a nemegyszer harcos védelmezője.

És ez még nem minden: mindegyik tartomány saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, amelyek jelentős önállósággal rendelkeznek például az oktatáspolitika, kultúraszervezés terén, de a helyi mezőgazdaságra, iparra, rendvédelemre vonatkozóan is befolyással vannak a tartományok. A mindenkori kancellár vezette kormánynak és a Bundestagnak a külügy, hadügy és a szövetségi költségvetés megalkotásában van széles mozgástere, ám számos más kérdésben a Bundesrattal és a tartományokkal is egyezkednie kell. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a kormány vezetőjének nem elegendő a koalíciós partnereit, a Bundestag tagjainak többségét meggyőzni a politikája helyességéről, hanem a tizenhat tartományi kormányfőt is (legalábbis a többségüket mindenképpen). A kormány fejének számolnia kell az érdekvédelmi szervezetekkel (munkaadói, munkavállalói szövetségek, a mezőgazdasági termelők érdekeit védő szervezetek stb.) is. A „márpedig az lesz, amit én akarok” kancellári hozzáállás ebben az országban nem igazán működik, sok esetben hosszas, idegtépő tanácskozásokra van szükség, hogy a hatalom legfőbb birtokosának akaratából hatályos törvény legyen. Az európai uniós integráció mélyülése óta számos uniós ügy is létezik, amelyekre a német kormánynak oda kell figyelnie, vagyis a kancellár számára az uniós tanácskozások kiemelt jelentőséggel bírnak. Persze mondhatná a kancellár, hogy szeretne egyszerűbben kormányozni, több hatalmat a kormányának juttatni, csakhogy ahhoz az alaptörvényt kellene módosítani, de az 1949 óta fennálló politikai rendszer eddigi történetében még egyetlen egy pártnak sem sikerült az ehhez szükséges kétharmados többséget szereznie. A nácik rémuralma amúgy is hosszú időre elvette a politikusok kedvét a nagyarányú központosítástól, a tartományok belső önállósága a német politikában tabunak számít, úgyhogy marad a sok-sok egyeztetés és vita.

• Milyen problémák állnak a német kancellár előtt?
• Milyen alkat Scholz?