Benzingőzös bőrkabát – TGM esszéi és a saját Kolozsvár elgyászolása

Úgy adódott, hogy idén júniusban, a már egyre vastagabbra hízó kánikulában, Kolozsvárra szólított egy kedves szakmai kötelezettség. Huszonhárom év után tértem ide vissza. Nincs egy ilyen látogatásban ma már nagy kihívás, legalábbis nem úgy, mint régen, amikor ez a fajta felkerekedés még a kaland édes ízét kínálta. Hiszen évfolyamtársaim a történelem szakon annak idején egyenesen azon versenyeztek, ki fogja hamarabb megveretni magát a románokkal. Merthogy egyetemista koromban valóságos divatja volt a kolozsvári ösztöndíjas létnek, a „csonkamagyar” hallgatók zarándokoltak a kincses városba. Én sem akartam kimaradni a jóból, úgyhogy majdnem másfél hónapot töltöttem kint. Egy román se vert meg, mégis aranyéletem volt. A forint erős volt, a sör és a színházjegy meg olyan olcsó, hogy alig lehetett fiziognómiai és kulturális értelemben kijózanodni.

Mindez a kétezres évek bágyadt és derűs hajnalán történt. Miért nem jártam arrafelé azóta, miért nem kerestem az újabb lehetőséget a találkozásra? Nem tudnám megmondani, de talán annyira nem is érdekes ez. Persze, ha őszinte akarok lenni magammal, talán azért sem erőltettem az újbóli látogatást, mert az idő, amit egykor Kolozsvárt töltöttem, sűrű, tömény, fűszeres ízzel bevont emlékragaccsá állt össze. Így akartam őrizgetni, fénytől óvva, megkövülve.

Miért volt olyan fontos ez a hajdani, régvolt utazás? Nyilván azért is, mert huszonegy-két évesen minden sokkal fontosabb az ember életében. De nem csak erről van szó. Képzeljük el, ahogy egy fiatalemberrel kigördül a vonat a Nyugati pályaudvarról. Fogalma sincs, hová is utazik tulajdonképpen. Az internet még nem része a mindennapjainak – mi több, majd épp Kolozsváron fogja egyre többet használni az akkor még rejtélyes és csábító világhálót, a diáknegyed meredek utcájáról nyíló internetkávézóban, ami voltaképp egy szűk szuterén, a falak mellett két sorban gépek, az ajtó mellett pedig mindig ugyanaz a román férfi alszik, feje alatt a sportcipőjével, mert egyszer már valaki megszabadította a lábbelijétől, miközben a termetes számítógépek duruzsolása mellett édesen szunyókált.

Ezért aztán nem tölt az utazás előtt órákat azzal, hogy képeket böngésszen, vagy éttermi értékelések alapján tervezze meg a következő hetek gasztronómiai menetrendjét. Persze, beülhetett volna a könyvtárba, hogy helytörténeti munkákból kapjon valamiféle képet a városról, amiről egyetlen biztos tudása van ekkorra – mintha csak a kulturális genetika súgná meg –: fontos hely ez, összmagyarságilag úgymond, érdemes tehát a lelki megrendülésekre felkészülnie. Csakhogy ez a fiatal utazó inkább akarja átadni magát a helyben beszerezhető benyomásoknak.

És milyennek találja majd Kolozsvárt? Mintha mindig sötét lett volna. Erőtlen, szórt fények próbálták áttörni ezt a hidegbe gyúrt félhomályt (novembert írtunk), sápadt fényliszttel volt megszórva az utcai sár, a kocsmák mélyén ülő emberek arca, a lejtős utak menti kerítések teteje. Kolozsvár akkor nekem öregesnek és meghittnek tűnt.

Huszonhárom évet kellett várnom, hogy rájöjjek, miért is volt olyan fontos nekem ez a város. Egy furcsa paradox abroncsolja össze a hellyel kapcsolatos különös érzéseimet. Kolozsvár úgy volt egzotikus, hogy közben felmutatta mindazt, amiről azt sejtettem, ez ugyan a sajátunk, de kicsit már elfeledkezni látszunk róla. Itt bezzeg még teljes valójában látható, milyen is ez a mi kelet-közép-európai (vagy csak kelet-európai, ne nagyzoljunk!) létezésakrobatikánk, gondoltam. A fülledt és páratelt szépség, amit a már csak széttört kőtömbökként szemlélhető egykori humanista kultúra réseiben vígan tenyésző, balkáni életerővel táplált szellemi gaz lélegzik ki magából. Egydecis pálinkák, könyvekkel telepakolt értelmiségi lakások, ahol a konyhában ott főzi a kávét az idős román asszony, akit még a Securitate költöztetett oda a nagynevű család megfigyelése céljából. Egy ír szerző darabja a Kolozsvári Állami Magyar Színházban arról, hogyan nevezték át a Zöld Sziget településeit a gyarmatosító angolok. És a darab végén a visszanyelt könnyek néma kórusa a csendben ülő nézőtéren. A mindig benzinszagú bőrkabátban siető, fekete képű moldovaiak az utcán. Rossz konyakok, brinzával megszórt, holdvilágkerek lángosok. Ilyen és hasonló élményeket éltem át akkor Kolozsvárt. Abból a Kolozsvárból semmit sem találtam legutóbb.

Helyette egy életerős turistaváros fogadott. Huszonhárom éve magára a térre sem nagyon tehettem a lábamat, mert egy Gheorghe Funar nevű sovén őrült (egyúttal a város akkori első embere) dákoromán buzgalmában feltúratta a Mátyás-szobor és a Szent Mihály-templom környékét. Ma sétálóutcák és görcsösen kortárs éttermek veszik körbe ezeket az emlékhelyeket. A benzinszagú bőrkabát is kiment a divatból. A magyar pincér sem kedvesebb a románnál, és utóbbi semmivel sem válaszolt bunkóbban – angolul – a kérdésemre, csak mert az magyarul hangzott el.

Nem tudtam egymásra illeszteni a huszonhárom évvel ezelőtti hely mentális térképét és a mai Kolozsvár szerkezetét. Szakadás történt. Miután hazajöttem, továbbra sem hagyott nyugodni ez a gondolat. Nem értettem, miért kavart így fel ez a szembesülés. A városok fejlődnek, az udvarias, minőségi kiszolgálás elterjedését pedig csak helyeselni lehet. Mi hiányzik? A benzingőzös bőrkabátok? A gyér közvilágítás? A sáros utcák?

Arról lehet szó, egyeztem ki végül magammal, hogy kiszerveztem én annak idején a saját keserédes és elégikus képzetemet erre a helyre. Teremtettem egy olyan árnyékországot, ahol még mindaz élő és eleven, ami számomra már jórészt csak tankönyvi példa és holt betű lehetett. Egy helyet, ahol számít, ki mit olvas, mit mond, sőt az számít csak igazán. Ahol a szavak erősebb valóságként léteznek a dolgoknál, merthogy a dolgok szférájában olyan veszteség ért egy közösséget, amit nem lehet gyógyítani. Ahol a kocsma mélyén, a gyér világítás menedékében összeér a könyék, és találkoznak a lelkek, miközben fogy az olcsó sör. És értjük egymást, ha nem beszélünk, akkor is, de közben persze megy a kötelező oltogatás – a később ismertebbé vált kolozsvári magyar költő úgy lejmol folyamatosan cigarettát, hogy közben azt érzed, ennyivel minimum tartozol neki és nekik.

Romantikus képzelgéseket zártam bele ebbe a Kolozsvár-emlékbe. És hiába tudtam, hogy leginkább erről lehet szó, csak tovább éreztem még a sajgó hiányt. Az én saját Kolozsvárom emlékét nem tudtam elengedni.

Keresgélni kezdem valami fogódzó után. Így jutottam el Tamás Gáspár Miklós (TGM) nemrégiben megjelentett Kolozsvári esszék című könyvéhez (Tamás Gáspár Miklós/ TGM: Kolozsvári esszék. Van Masik Media S. R. L., Kolozsvár, 2024. 4900 Ft). És egy kicsit megnyugodtam. Ha az a Kolozsvár, amit magamnak kitaláltam, valószínűleg tényleg csak fikció, azért olyan nagyot nem tévedtem. Kolozsvár maga a Fikció, de nagyon is valós szereplőkkel. Róluk, ennek a különleges városnak a lakóiról szól TGM varázslatos kis könyve (amelyet halála után, jórészt közösségi finanszírozásból jelentettek meg). Vagyis inkább (hogy ilyen filozofikusan költői legyek) a lakozásról magáról szól. A világba (az erdélyi magyar világba, az erdélyi magyar világot jelentő erdélyi magyar irodalomba, a sovén fasisztoid román kommunizmus valóságába stb.) vetettségről és annak ólomsúlyáról. Összeroppanás-történetekről és mégisetikákról.