Irsai Olivér – Selyemfiú betyárgúnyában

Egy stuttgarti kempingben egyszer már megírtam ezt a cikket. A német–magyar előestéjén skótokkal és szlovénekkel néztük a Georgia–Törökország-meccset, közben nehezen kikönyörgött fröccsöt ittunk ihatatlan Rajnai rizlingből. Fél szemem a kivetítőn, indulatosan püfölöm a céges laptopot. Bosszant a helyzet, hogy nem írtam meg már otthon, és bosszant az Irsai is módfelett. Aztán megmutatom Lacinak a tárcának hazudott, indulatos vádiratot Olivér ellen, és elsomfordálok lábtengózni a fiával, mint egy kölyök, aki még dacból önfeledtnek tetteti magát, mielőtt kiszabják rá a mórest. Mire visszaérek, Laci már le is beszélte a szerkesztőséggel: Gergő most nem ad cikket. Szeretem benne és köszönöm neki ezt a tapintatos kérlelhetetlenséget.

Ezt az írást engesztelődni, vezekelni szánom. Gyanús módfelett, hogy engem egy szőlő most már jó két évtizede ennyire ne hagyjon nyugodni. Mert mindig azokra vagyok a való életben paprikás, akikre különösképp hasonlítok valamiben. Szörnyű igazságtalan dolog, az önutálatnak gyáván kiszervezett vendégjátéka ez, amivel kéne kezdeni valamit. „Az ember klasszikusok olvasására születik, s egy ép gyereklélek sokkal közelebb ül a költészet nagy forrásához, mint egy középiskolával denaturált felnőtt. […] A rossz tankönyveknek és a kiadóknak a hazugsága, hogy a gyermekek és a nagy költők közé egy gyermekirodalmat kell tolni, amely a művészethez akar kalauzolni, de valójában örökre elkalauzol tőle.” Évek kellettek hozzá, hogy rájöjjek, Németh László szavait én mindig is az Irsai Olivérre értettem. Mert az Irsait sokan valami magyarázkodásféle kíséretében töltik ki a pohárba, hogy: hát te nem szereted a bort, de ez biztosan ízleni fog. Legalább mozog a gyerek. Legalább eszik a gyerek. Legalább olvas a gyerek. És nem hiszek abban, hogy a magasra tekintő ember meg a nagy bor közé bármi odakívánkozna előszobául.