Gergely Sándor elsírja magát, mikor arról kérdezem, hogy mi a kedvenc filmje. – Több száz lemezes gyűjteményem volt. Van egy adománybolt a Hajógyári sziget közelében, ott szereztem be a DVD-ket, a főnökasszonynak vittem mindig egy csokor virágot, így száz forintért adta a filmeket. Nagyon szeretem őket, a Luis De Funes csendőrfilmjeit például, vagy az akciófilmeket Chuck Norrisszal, Steven Seagallal, Charles Bronsonnal. De a kedvencem a Harag. Ha nem látta, kölcsönadom magának szívesen, én meguntam egy kicsit már őket, mert ugyanazokat néztem három éve, meg most különben is el kell adnom a lejátszómat – meséli. Mint mondja, harminchétezerért vette, de ha nem lesz pénze, eladja tízezerért, mert csak háromezre van jelenleg. – Az meg tudja mire elég? – kérdi a Miklós utcai hajléktalanszálló dohányzórészlegén. Szeptember 17-én hozta be őt ide a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, nem sokkal azelőtt, hogy a Dunai árvíz miatt lezárta volna a rendőrség a Hajógyári-szigetet.
Sándor nehezen jött el: húsz éve él ott a kunyhójában. – Régi bútorlapokból raktam össze, lomtalanításból hozták ide, nem kellett senkinek, csak nekem. Szög nincs is benne, csak facsavar, ami jobb is mint a szög, bár ezek régi szekrények, ebbe nem is való a szög. Van egy jó akkumulátoros fúróm, azzal raktam össze, a teteje meg jófajta masszív sátorlapból van, amit a Sziget-fesztiválról hoztak nekem. Nagyon masszív, hát ács voltam azelőtt – mondja büszkén, kicsit kihúzva magát a 77 éves férfi. Néha sírógörcsökkel szakítja meg a felsorolást, mikor arról mesél, hogy mi mindene megvan odakint: aggregátorról működtetett villany, gázpalack és hozzátartozó rezsó, és rengeteg törött raklap. Utóbbiak egy időben pénzkereseti forrást jelentettek Sándornak, amíg jó volt az egészségi állapota, addig megjavította és leadta őket, de most már inkább fűtőanyag lesz belőlük. – Most megvan a tüzelőm egész télre, csak el ne vigye a víz – mondja kicsit töprengve: Sándor ugyanis láthatóan mindig akkor bizonytalanodik el, amikor a mondanivalójában arra a pontra jut, hogy milyen igeidőt használjon, amikor az otthonáról beszél. Automatikusan jelen időt mond, de aztán eszébe jut, hogy most el van vágva a húsz éve gyűjtögetéssel bővülő otthonától. Azt pedig nem tudja biztosan, hogy mindene, amit a néhány nejlonszatyorba csomagolt filmen, az összecsukható DVD-lejátszón, egy tolószéken, egy háromlábú boton és néhány váltás ruhán kívül hátrahagyott, az meglesz-e még, vagyis a jövő idő használata sem teljesen megfelelő. Az pedig, hogy valaki múltként beszéljen a vagyontárgyairól, ugyancsak megterhelő.
Kunyhóját egyébként Sándor Szigetről szerzett fémkorlátokkal vette körül, méghozzá a három kutyája miatt. – Ördög egy fekete labrador, Apa és Szépség két fehér törpepincsi, bár Szépség többnyire csupa piszok, mert ő még kicsi és ki tud szökni a rácsok alatt. Nagyon hiányoznak, de azt mondták jó helyük van – mondja könnyeit nyelve. Sándor kutyáit a NOÉ Állatotthon fogadta be, macskái a szigeten maradtak.
– Ki bírja a kunyhó vihart és a havat is? – kérdezem, mire Sándor bólint, hogy ki. Majd halkan megjegyzi, hogy csak az árvízzel van a baj. Már ha elér a házig a víz: ez 2013-ban például nem következett be. Sándort akkor bilincsben vitték ki a szigetről, de szabadulása után csellel visszaszökött és az ár levonulásáig négy-öt napig egyedül élt az áradó Duna által körbevett földnyelven. – Féltettem az otthonunkat. Nem azért gyűjtöttem, építettem, hogy valaki beköltözzön. Meg a szállón se érzetem valami jól magam – mondja, és bár sejthető a válasz, de adja magát a kérdés, hogy korábban miért nem ment huzamosabb ideig hajléktalanszállóra. – Nem. Korábban voltam olyan szállón, ahol ugyan mindig átnézték a táskánkat, de a többiek csak becsempészték a bort. Madzagon húzták fel a szobába, aztán úgy berúgtak, hogy belepisiltek a szekrénybe. Nem szeretem az ilyesmit, bár volt, hogy vittem a szállóra én is ezt azt. Lekenyereztem az egyik női biztonsági őrt csokoládéval meg virággal. Mindig így csinálom, próbálok jól viselkedni és hatni a nőkre. Az egyik feleségemet is úgy hódítottam meg, hogy 100 forintos boltban vettem neki fülbevalót, meg csipkebugyit – meséli kacsintva és ez az a pont, ahol megkérdezem, hogy mit is ábrázolnak az alkarján a tetoválásai. Ráhibázok, mert az egyik elmosódott alak egy „pólóját levevő csaj”, a másik kezén meg egy nő miatt nem lehet kivenni a felvarrt formákat: Sándor öngyilkos akart lenni és pengével karistolta össze magát, amikor megtudta, hogy amíg ő börtönben volt, addig a fiúkat elvette a gyámügy az italozó feleségétől. A férfit vérző karral találta meg a bakonypéterdi körzeti megbízott, bevitte a zirci kórházba, ahonnan pár nap után Sándor megszökött.
Ma már nem csinálna ilyesmit. Megromlott egészségi állapota miatt most azon sem töri a fejét, hogy visszalógjon a Hajógyárira. Sőt, már akkor sem ellenkezett, mikor bement a máltaiak Miklós úti szállójára.
– Mikor tizenegy éve visszaért és meglátta az egyben maradt kunyhóját, mit érzett?
– Boldog voltam. Most is az leszek, ha nem megy fel addig a víz, de ha most a kunyhómig megy, csöves leszek.
Sándor egykedvű felsorolással intézi el, hogy miként telik egy napja a szállón: „reggeli, ebéd, vacsora és vagy harmincöt cigaretta”. Bezzeg a kunyhóban. – Nyáron mentem mindenfelé kukázni, találtam komoly telefont, komoly kamerákat és pénzt is, meg iratokat. Egyszer pedig egy brifkót, amiben nem volt egy forint se, akkor komolyan sírva fakadtam. Láttam egy rendőrt és odaadtam neki, hogy csináljon vele valamit, mert ha bevittem volna valami kapitányságra, ott feltettek volna egy csomó kérdést. Az meg kinek hiányzik.
Sándor szabadságvágyára jellemző, hogy az árvíznél, vagy a frissen kialakult helyzetnél sokkal többet beszél arról, hogy két éve alaposan korlátozták az autók mozgását a Hajógyári szigeten, így nehezebben jut például az aggregátorhoz szükséges benzinhez.
– Arra gondolt már Sándor, hogy a polgári életbe visszatérjen? – kérdem.
– Sose, jól érzem magam ott – mondja és mielőtt elbúcsúzunk, lehozza a filmjeit és a szendvicssütőre hajazó lejátszóját. Miközben elindítja a Charles Bronson főszereplésével készült Bosszúvágy második részét, a sok akciófilmet tartalmazó korong között találok egy mulatós válogatást, aztán még egyet és még egyet. – Erre szoktam táncolni, mikor szól teljes hangerőn – mondja Sándor, majd félreteszi háromlábú botját és megmutatja hogyan. Most már nem sír, sőt: jóízűen nevet a Miklós utcai hajléktalanszálló dohányzórészlegében.
Gergely Sándor tánc közben már boldog (Fotó: Magyar Hang/Tompos Ádám)
