Hogyan menekült egy életre tagadásba Hitler kedvenc filmese?

Ha a propaganda lényegét érzékletes számokkal szeretnénk megragadni, elég csak felütnünk az Arcanumot. Keressünk a magyar sajtóarchívumban például Leni Riefenstahl nevére. Vajon milyen számok fognak kijönni? Egész megdöbbentőek: a húszas–harmincas években 998 említés, a negyvenes– ötvenesekben viszont csak 74. A következő két évtizedben szintén 84. A nyolcvanas–kilencvenes években viszont már 483, az ezredforduló óta pedig 1204. (Riefenstahl 101 éves korában, 2003-ban halt meg.)

Mit mond el mindez szabad és diktatórikus rendszerekről, relevanciáról és propagandáról, kibeszélésről és elhallgatásról? Leginkább az előbbiekről beszélhetünk, kevésbé a művészi teljesítmény fellángolásáról, és annak a sajtóban megjelenő nyomairól. Hiszen a nácik kedvenc rendezője a harmincas évek sokat tárgyalt munkái, Az akarat diadala és az Olimpia-filmek után emlékezetes művekkel már nemigen állt elő. Helyette szudáni törzseket fotózott, közreadta memoárját, és egy életen át igyekezett tagadni, hogy tudott volna annak idején a náci rémtettekről. Az utóbbi látszik most megdőlni, miután Velencében bemutatták Andres Veiel dokumentumfilmjét, a hamarosan hozzánk is eljutó Riefenstahlt. (A miskolci Cinefesten már el is lehetett csípni a produkciót.)

• Hogyna próbálta utolsó játékfilmje esetében is elkendőzni a valóságot Riefenstahl?
• Mi derül ki a dokumentumfilmből?
• Mentő körülmény-e Riefenstahl rendkívüli tehetsége?