Leopárd

A régi kőbánya már vagy hetven éve bezárt, benőtte az erdő, de a turisták még most is gyakran találtak a fák közt megrozsdásodott szerszámokat. Előkerült már kalapácsfej, véső, pár hónapja az egykori csillepálya sínpárjának darabjára bukkant rá egy fővárosi család, a gyerekük, egy pufók, szőke kisfiú meg is kérdezte, apa, ugye itt is kisvasutat csinálnak nekünk? Amikor először járt erre, még megbabonázva nézte a valamikori bányászlakások romjait. Egy épületben húsz szoba-konyha egymás mellett. Valaha három vagy négy ház állhatott ezen a platón. Nyolcvan család, nyolcvan szűk szoba. Mára a telep nagy részét visszafoglalta az erdő, ahogy alig látszottak a kőfejtő nyomai vagy a még régebbi szőlőbirtokok két méter magas kő támfalai. Volt itt munkatábor is.

Sosem tudta eldönteni, hogy helyes vagy gyalázatos-e hagyni, hogy megegye a gaz, ledöntsék falait a fák gyökerei. Az egykori bánya alatt, a tóra néző telkeken sorra nyitottak a panziók, fogadók, a műveléshez fáradt vagy lusta helybéliek pedig egymás után adták el régi présházaikat, hogy a szőlők helyén új, pazar nyaralók épüljenek. A polgármester ebben a fejlődés jelét látta. Pedig a bebírók nem házat vesznek a hegyen, gondolta, hanem panorámát vagy, posztmodern módon, tájleírást, és mindenhonnan, a konyhából, a nappaliból, a teraszról, a hálóból Jókai negyven vagy húsz részletesen és jellemzően megírt oldalát bámulják, erdőt, tavat, hegyet és mezőt, a magyar nyelv kivételes jelzőkészletét és metaforaállományát, és nem érzik, hogy ez az egész mennyire disszonáns, mert amíg a tájat nézik, a táj is visszanéz, és nem érti, mi történik vele.