Milyen lesz, ami lesz?

„Jövő, te szép jövő! Vasúton, az időn,
hadd robogok feléd, jövő, te szép jövendő!
Feléd, eléd: beléd! Sohasem elegendő
paripám sint sodor, meg nem fékezhetőn.”
(Babits Mihály)

Tudnivaló közhely, hogy a jövő a mindenkori jelenből következik. Csakhogy zavargó jelenünk épp többféle jövőképet ígér. Az olyan ostoba jelenek, mint a miénk, legtöbbször nem is a jövőt, hanem elsősorban minden téren önmagukat alakítják. Ettől zavarodik meg állandóan történelmünk. Az elképzelt jövő határozott, világos üzenetekkel hív, húzná értelmesebb magához a jelent, de az ostoba jelen ténykedése kimerül abban, hogy a jövőben is véglegesíteni akarja magát, és csakis elkerülhetetlen kényszerek, fordulatok során hajlandó valami mást is tervezni. A jelen ostobaságának ellenére tehát úgy tűnik: a jövő csakis a közelmúlt váratlan önmozgásától alakulhat.

Ha ugyan!... A változások különböző pártolóinak viszálykodása miatt az is lehet, hogy a jövő előző múltjának hatására akár még hosszú évekig bedugul. Nyugtalankodhat elszántan ébredő sokaság, a hivatalban lévő hatalom továbbra is megölni próbálja az önálló mozgást annak érdekében, hogy minél inkább egyre többen kerüljenek függésbe az államtól. Az elégedetlen állampolgár hiába saját akaratától vezérelt individuum, hiába, hogy részként nem alakul bele olyan egészbe, amiben belekényszerítenék, a hatalom nem nyugszik. Mindenkori vezetőinknek igénye és folyamatos törekvése az elhatárolódást minden szinten megtörni. Megosztom a titkot: ez legfeljebb is – ismétlem: legfeljebb is! – immár csak látszólag lehet eredményes.