Paprika

A dolog úgy kezdődik, hogy egy nagy tálba beleöntök egy kiló jófajta lisztet. Nagyanyám még szitálta, én ezt a lépést elhagyom, minden más megegyezik az övével. Majd beleütök egy egész tojást és még egy vagy két sárgáját. Kis edényben összemorzsolok öt deka élesztőt egy kevés sóval és cukorral, addig művelem ezt, amíg teljesen híg, folyós nem lesz. Majd hozzáöntöm ezt is a liszthez. Kell még bele kb. 8 deka puha vaj, de pár kanál olaj vagy bármilyen növényi tejszín is megteszi. Megsózom, majd elkezdem gyúrni. Én ezt szigorúan kézzel csinálom, ahogyan gyerekkoromban láttam. Ha szükséges, kevés langyos vízzel lágyítom a tésztát. Addig kell dagasztani, amíg a tészta el nem válik az edény falától. Mifelénk azt mondták, addig, amíg nem csöpög az eresz – vagyis a gazdasszony homlokáról a verejték.

Ezalatt lehet gondolkodni, elmélkedni. Ha egységes, szép és kellően puha, afféle kalácstészta lesz belőle, akkor egy keresztet rajzolunk a közepébe késsel (ennek semmilyen spirituális tartalma nincs, pusztán az az értelme, hogy helyet adjunk a belsejének, hogy az is jól tudjon kelni), majd pici liszttel megszórjuk, letakarjuk, és várunk. Úgy 40-50 perc múltán a tészta a kétszeresére duzzad, így a jó. Ezt három egyenlő részre osztjuk. Az elsőt nyújtófával kinyújtjuk, olyan egy centiméter magasságú négyzet alakra. Már a kelés ideje alatt el lehet készíteni a tölteléket, de ne sokkal a használat előtt azért! Egy kis edényben olajat forrósítunk, ehhez az egész tésztamennyiséghez két decilitert. Ha már elég meleg, de nem forró, hozzáteszünk kb. 30-40 dkg őrölt édespaprikát. Megsózzuk, és fakanállal forgatjuk, kissé megpirítjuk, éppen csak. Vigyázni kell rá, nehogy leégjen. Pici vizet öntünk alá, és kész is a krém. Ennek a harmadával kenjük meg a tésztánkat, a többit félretesszük a többi tésztához. Szépen elsimítjuk. Van, aki tojást is üt bele, vagy köménymagot szór rá, netán dinsztelt hagymát. Higgyék el, ez mind parasztvakítás, úgy jó, ahogy az elején írtam: olaj, paprika, só, pici víz.

Nos, a megkent lapot feltekerjük, hogy szép nagy kalácsot kapjunk. Beletesszük a kikent, vagy sütőpapírral bélelt tepsibe, majd a tészta többi részéből két ugyanilyet készítünk. Nem kell félni, már kis társaságban vagy nagyobbacska családban is nagyon hamar el fog fogyni! És ne sajnáljuk a paprikát se, nehogy olyan legyen, mint amilyet a szomszédasszony csinált a mákos kalácsból. Dédanyám azt mondta rá: olyan, mintha ceruzával lenne megrajzolva – mármint a töltelék. Forró sütőben, először 200, majd 190 fokon szépen sütögetjük, a tetejét óvva (letakarva), nehogy odakapjon. Amikor az alja is kopog és rózsaszínes, akkor kész, bátran ki lehet venni. Amit leírtam, az a paprikás kalács. Soha sehol másutt nem láttam, nem ettem, csakis a szülőfalumban, amely az egyik nagy paprikás vidék egyik legfontosabb települése, azé, ahol a halászlét tésztával, nem pedig kenyérrel eszik.

Igen, nem olcsó étel, rengeteg paprika kell bele. Nálunk a paprika sosem volt kérdés, mindig volt belőle bőven. Nagyapám termelte, szárította, őrölte, még azokban az időkben is, amikor ez tilos volt. Soha boltban paprikát nem vettünk, viszont került belőle szinte minden ételbe. Még a tökfőzelékbe, a tört krumpliba, de még a túrós tésztát is megszórták vele. Én is így teszek, ma is. És ezt a fűszert sosem kanalazták, pláne nem mérték. Zacskóból öntötték, és ha kicsit megszaladt, annyi baj legyen, nem bánták. Én ma egy sötét üvegedényben tartom, nem tesz neki jót a fény. Igaz, nálunk nem is lenne ideje megromlani, hisz sokat használunk belőle.