„Figyelj, már nem vagyunk fiatalok. És itt van ez az egész. Omlik össze minden, a civilizációnak, amit ismertünk, vége.”
Pár perc próza
1989. július 6-án Chiara P. éppen osso buccót készített milánói születésű férjének, Paolo P.-nek (sz. 1940), amikor a Szabad Európa rádió bemondta, hogy K. János, a Magyar Szocialista Munkáspárt elnöke (sz. 1912) meghalt.
„Édesanyja sajnálatos halálesetével kapcsolatos iratanyagot illetékességből Kárrendezési Központunk kapta meg. (…) Tájékoztatjuk, hogy a mai napon intézkedtünk 3821 Ft szolgáltatási összeg átutalásáról.”
Mi nem mentősök akartunk lenni, hanem Indiana Jonesok, cowboyok, és egyéb haszontalanságok.
Most kétszeresen Skype-papa lettem. A neten keresztül vigyázunk egymásra az én okos, hamarosan hétéves nagy kislányommal.
Marcsinéni nem csak Marcibát tartotta szemmel, mindenki másról is megvolt a véleménye, engem nyikhajnak nevezett, szerinte mindig meg akarom úszni a munkát.
Ezek a miniesszék halottakról szólnak, akik jó vagy rossz szerepet vittek az életemben.
Régen minden jobb volt. Én ennyi idősen már boltba jártam. Nem tettek autót a fenekem alá, egyedül mentem iskolába és délután edzésre.
Múlttalan népet kell kinevelni, kevesebb a gond. Nem fontos a régi város.
Hová tűntek az ősi dalok, amelyeket Orpheusz énekelt, s amit értett ember és állat is, amiben ember és természet még egy volt? Elfelejtettük.
A hetvenes években, amikor Abramovic híressé vált, aligha tűnhetett valószerűnek, hogy 2019-ben majd bárki, bárhol az ő kiállítására látogasson majd el.
Mondjuk ki bátran, hogy a saját bőrünkről van szó. Akkor, meglehet, hatásosabban ér célba az üzenet.
Soha ilyen kellemetlen feladat rá nem hárult, egyértelműen maga, az ő élete volt a tét, és semmi apróságért nem felelhetett.
Elöl megy az élet, s mögötte fut, Lépked, majd végül lemarad az álom.
Akkor fészkelte be magát elméjébe, amikor élvezettel figyelte, mennyire félnek tőle a nézőtéren. Akarta ezt az érzést, még sokszor akarta.