Tapsnál több kell

Az ápolók, az orvosok és a szociális munkások minden elismerést megérdemelnek. Az átlagosnál sokkal nagyobb önfeláldozást kívánó szakmákat végeznek, és még csak meg sincsenek rendesen fizetve. Munkájuk veszélyes, lelkileg rendkívül megterhelő, és nekik köszönhetően lehet még beszélni egyáltalán társadalmi szolidaritásról, melynek terheit nap mint nap viselik.

Megérdemelnék az elismerést az év minden napján – mégis világjárvány kell, hogy a társadalom felismerje, gyalázatos körülmények közt végzett munkájuk mennyire nélkülözhetetlen. Szomorú tanulási folyamat ez, s csak remélni lehet, hogy nem így tanítja majd meg a ma emberének a történelem, milyen fontos számára a tanár, a tűzoltó, vagy akár csak az egyszerű gyári munkás. Talán nem kell majd hozzá a lángoló Róma apokalipszise, talán nem kell hozzá akkora munkaerőhiány, ami megbénítja az országot. Újra világossá vált, hogy a dolgozó ember megbecsülése nem pusztán morálisan helyes és szociálisan hasznos, de az ő munkájuk nélkül nincs is működő társadalom. Hiába a robotika, hiába a mesterséges intelligencia, hiába a rohamosan szélesedő virtuális tér, hiába az elit tagjainak kiterjedt egója, az élet léte, mértéke és minősége dolgozó emberek hús-vér kezei közt formálódik.

Nem ártana azonban látni a valóságot, és arra reflektálni – csakhogy ezt senki meg sem kísérli. A mém gyorsabban közlekedik, mint a vírus: az egészségügyi dolgozóknak szóló taps előbb ért Magyarországra, mint a járvány tényleges pusztítása. Számító politikusok és elfogódott állampolgárok átlagos egészségügyi terheltség mellett március közepe óta ünneplik a hétköznapi hősöket, mert a kattintáspánik posztmodern médiaélményének hatása alatt képtelenek különbséget tenni a spanyolországi és a magyarországi helyzet között. Mit csinálnak majd, ha itthon is halottak ezreit termeli a járvány? Mert a demonstratív taps, ugye, most indokolt, akkor biztosan kevés lesz – kénytelenek lesznek koreográfiát kitalálni, hogy elragadtatásukat kifejezzék.

A lelkes ünneplők azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy ezek az orvosok és ápolók az év minden napján fertőző betegségekkel találkoznak, az év minden napján a maguk meg a családjuk biztonságát kockáztatják, az év minden napján elavult eszközökkel, lepusztult épületekben dolgoznak vérben, húgyban, ürülékben. Hol volt a taps harminc nyomorult éven át? Csak az volt a bökkenő, hogy akkor nyugaton sem tapsoltak? Nem volt divathullám, amelyhez csatlakozni lehet? Egy médiaélmény erejéig az orvosoknak meg az ápolóknak hálás az ország népe, mert a magyarok most úgy érzik, hogy a mindennaposnál nagyobb szükségük van rájuk, s a társadalom, amely minden választáson zsigerből és csakis törzsi gyűlölet alapján szavaz, egyszer csak az egészségügyi dolgozók barátjává válik.

Két taps közé azért hadd szúrjak be néhány kérdést! Hány politikus bukott bele az elmúlt harminc évben az egészségügyi rendszer leépítésébe? Három évtized alatt hogy nem vált prioritássá az orvosok és az ápolók megbecsülése, a betegek életének megmentése? Miért kellett a kis Zente gyógyulásáért az interneten pénzt gyűjteni? Hogy lett az ezeréves magyar állam álláspontja az, hogy hétszázmillió forint túl sok egy gyermek egészségéért, de nem túl sok egy közepes ukrán labdarúgó átigazolásáért?

Egy közgazdász tollából olvastam, hogy „a döntéshozók napi gyakorlata alapján a hazai egészségügyben ősidők óta nem költünk olyasmire, ami tizenkét-tizenöt millió forintnál többet kér egy minőségi életév megmentéséért”. A magyarok pedig tapsolnak, nem győznek hálálkodni, amiért az egészségügyi dolgozók kitartanak, s nem győzik éltetni, vagy épp mocskolni a kormányt meg az ellenzéket, holott ezért a tarthatatlan helyzetért harminc év álnok politikai elitjét és harminc év önző társadalmát terheli a közös felelősség. A politikusok elvontak, megszorítottak, átcsoportosítottak, elloptak és privatizáltak – az állampolgárok hörögtek, köpködtek, gyűlölködtek, rajongtak és éljeneztek. Az elmúlt harminc évben nem volt hatalmon kormány, amelynek az egészségpolitikájához érdemes volna visszatérni. Épp így perzselte fel a jogállamot, a piacgazdaságot, a polgárosodás lehetőségét a két gyűlölködő szekértábor.

Érdemes megérteni ugyanakkor a politika kényszerpályáit is: a magyar társadalom alapvetően nem szolidáris – ennek megfelelően a kormányzás minőségét kizárólag saját gyarapodásának tükrében értékeli. A magyar társadalom természetesnek vesz mindent, amit az államtól kap, eközben pedig gyalázatos az adómorálja, gyenge a szabálykövetése, emlékezete pedig egy garnéláé.

Az egészségügyi rendszerek állapotával persze a Magyarországnál sokkal gazdagabb államok polgárai is elégedetlenek, az erre fordított pénz szinte mindenhol kampánytéma, ami rendre elrontja a politikusok kedvét: az egészségügybe fektetett pénz közel sem hoz annyi szavazatot, mint amikor 13. havi nyugdíjat osztanak, vagy agymosó hatású politikai marketingkampányokat rendelnek. Az államszocialista félmúlt itthon további nehézséget képez: egy Kádár-korszakból magyarok nyakán ragadt, orvosbárók által uralt egészségügyi rendszert kellene átalakítani – miközben a politika az elitnek befektetési és gyógyulási lehetőség gyanánt magánkórházak sorát létesíti. Kilátás sincs arra, hogy az egészségügy állapota a belátható jövőben érdemlegesen változni tudjon.

Maradnak a trükkök, a ráncfelvarrások, az üresen kongó, teátrális gesztusok, mint az ötszázezer forintos nyári jutalom. Orbán Viktor jól látja, hogy Romániában tömegesen mondanak fel az egészségügyi dolgozók: a világjárvány elhozta azt a pillanatot, amikortól nem lehet őket tovább kizsákmányolni. Szükségessé vált egy szokásos ravasz fogás a tömeges felmondások elkerülésére: ha az egészségügyi dolgozó kibírja a következő két hónapot, várja őt a bónusz. Most érdemes összeszorítania a fogát, a rendszerben maradni, és akkor kap tapsot meg elragadtatott ünneplést, végül pedig egy nyaralásnyi pénzt, amelyből kipótolhatja házastársának kieső jövedelmét. Ez nemtelen manipuláció, nem pedig korrekt ajánlat. A politikai garnitúra harminc éve ehhez hasonló fortélyokkal és pszichológiai zsarolások aktusaival dúcolja alá az egészségügyi ellátórendszer rogyadozó építményét. Csakhogy a jelenleginél jobb alkalom az egészségügyi rendszer teljes körű átalakítására és modernizálására soha nem lesz. Ez az ügy ezúttal még szavazatszerzésre is alkalmas. Mikor, ha nem most?

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!