Egyétek meg akkor a mándruc bögyörőjét, mondta Julis néni, amikor a kölyköknek nem tetszett a köménymagos leves vagy a tört paszuly, és sokat morfondíroztunk, hogy vajon mi lehet az a mándruc. Egyszer azt mondta valaki, hogy a mándruc románul medve. Hát annak jókora bögyörője van, jóllakhatott volna belőle egy egész család, csakhogy kiderült: ez tévedés. A medve ugyanis románul ursul. Ez is érdekes felismerés volt, eszünkbe sem jutott volna előtte, hogy Bubó doktor asszisztense ezek szerint román.
A románokat különben nem szerettük, annak ellenére sem, hogy a román tévén sokkal hamarabb ment a Tom és Jerry, mint a magyaron. Az oroszon nem ment egyáltalán, ott Cseburáska ment és Nupagagyi, mondjuk, azok sem voltak rosszak. Viszont harsány népek voltak a románok, ezt onnan lehetett tudni, hogy bejöttek hozzánk a városba faluról – Alsó- és Középapsán laktak sokan, meg Szlatinán –, és hangoskodtak olyankor a piacon. Nyáron mindig elmentek Oroszországba dolgozni a románok, hosszú rubelért, jól kerestek az építkezéseken arra bent, a pénzből nagy házakat építettek maguknak, rengeteg ablakkal az utcafronton, és az ablakok közé tükröket rakattak, amelyekbe egyáltalán nem lehetett belenézni, mivel túl magasan voltak.
Amúgy nem értettem, hogy a kölyköknek miért nem tetszik a köménymagos leves vagy a tört paszuly, finom mind a kettő. A tört paszuly különösen, ahhoz nem is kellett semmi más, csak friss fehér kenyér és hagymás zsír, a repeta után muszáj volt kitörölni a tányért fényesre.
Eleve nem volt divatja mifelénk a finnyáskodásnak, azt írta a falvédő, kékkel hímezve, hogy úgy válogass az ételbe’, hogy a tál repül a fejedbe – a falvédőn nem volt aposztróf, ezt csak én teszem ki, mert kedvelem az aposztrófot –, és ezt a fenyegetést indokolt volt szem előtt tartani. Akkor is, ha sosem láttam repülő tálat senkinél, a tálért és a tartalmáért is kár lett volna.
Az ember nem dobálózik az étellel. Amikor az iskolában meghajigáltuk egymást kenyérgalacsinnal, akkor is milyen mérgesek voltak a tanárok, azt mondták, ilyet nem szabad csinálni, mert Kenyában éheznek a gyermekek. Láttuk is az újságban, hogy Kenyában tényleg rosszul néznek ki a gyermekek, soványak, mint a bot, ceruzavékony a karjuk, püffedt a hasuk, sajnáltuk őket. Más kérdés, hogy a tanárok nem is annyira rájuk gondolhattak, mint inkább saját magukra, a rémes évekre a háború után, amikor ők még gyermekek voltak, és bejöttek az oroszok, elvitték a férfiakat, a lovakat, az állatokat,
a terményt, a földet, és sokan ott maradtak apa nélkül, megélhetés nélkül, minden nélkül, és kenyér sem volt a boltban.
Megettem én tehát szinte mindent, csak azt utáltam, ha megcukrozták a paradicsomlevest, pláne a töltött paprika levét, azzal ki lehetett kergetni a világból. Azóta is irtózom mindentől, amiben nem kéne cukornak lennie, mégis van.
Később a mándrucról is lehullott a lepel, kiderült, hogy ez egy vérengző vadállat a népi hiedelemben, amolyan macskaféle, lehet, hogy hiúz, de lehet az is, hogy még nagyobb és harciasabb. A -druc miatt tán a pádruchoz is köze lehet. Pardon: a párduchoz. A mándruc bögyörőjét amúgy biztos, hogy nehéz lett volna megkaparintani, azt Julis néni sem készíthette volna el feltétnek a tört paszulyhoz, sem hagymás zsírban, sem sehogy, különben is, húst vasárnap eszünk. Jut eszembe: ismertem egyszer egy Mándrik nevű embert, aki sem medvére, sem vérengző macskára nem emlékeztetett, ha már hasonlított valamire, legfeljebb tengerimalacra, és éppen annyira volt harcias is.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában!
