Káposztás cvekedli

Régebben felálltam volna, ha így kezdődik. De ma már kevésbé vagyok indulatos. Ha van valami, amit gyűlölök, az a gyűlölet és a hőbörgés. Meg a konfliktusok mindenestül. Próbálom kívülről szemlélni az effajta szituációkat, bár bölcsességem és türelmem szintje alatta van az ideálisnak. Maradjunk annyiban, hogy igyekszem. Azóta mindenképp, hogy egy már nem létező Lőrinc pap téri orosz resztoránban a hülye antréval és az időintervallumokkal kapcsolatos kifogásaimra azt a választ kaptam, hogy ez itt nem a McDonald’s. Többé nem mentem oda (noha a hering szuper volt!), és nem szomorkodtam, amikor bezártak, miután a tulajdonos rájött, hogy hithű vegetáriánus (vagy vegánus, nekem nyolc) lévén nem etetheti tovább az embereket hússal. Továbbá vodkával sem itathatja. Ha nem, nem.

Na most az a helyzet, hogy az éttermeket két nagy csoportba oszthatjuk. Az egyikben azzal a villámkérdéssel indítanak a pincérek, hogy inni mit hozhatok. A másikban kevésbé ajtóstul rontanak a vendégre. Kevésbé hagyományosan. Valamivel szofisztikáltabban. Előbb adnak az ét- mellé ital-, sőt akár borlapot is. Nem szaladnak, mint pucér az ágyba. Doktrinerek ne legyünk, szó sincs róla, hogy az egyik kategória a reménytelenekkel, a másik a kitűnőkkel lenne 100 százalékosan egyező. Ám ha az óvatos visszakérdezésre, hogy mit kérhetünk, az a válasz érkezik, hogy – idézem –: „az van, ami egy étteremben szokott, kóla, fanta, tonik, szprájt, gyömbér és a többi”, akkor már lehet gyanakodni, hogy talán nem a megfelelő objektumba tettük be elhasznált lábunkat.

Nem pusztán arról van szó ugyanis, hogy mások főztjét enni bizalmi kérdés, hanem arról is, hogy az ilyesmi pénzbe kerül. Sokszor nem kevésbe. Több ezer forintot csak értelmezhető élményekért ad szívesen a kultúrafogyasztó. Legyen szó színházról vagy koncertről, könyvről vagy filmről, futballról vagy jégkorongról, borról vagy sörről. Pláne gasztronómiáról. Van, amikor késő a bánat. Ha a felénél jössz ki a moziból, hiába kérnéd vissza a jegy árát. Eső után köpönyeg. A vendéglátóipari egységek azonban kivételt képeznek. Belőlük el lehet jönni az „az van, ami egy étteremben szokott, kóla, fanta, tonik, szprájt, gyömbér és a többi” után tüstént.

Most jön a csavar. Maradtunk. Fáradtak voltunk. Éhesek. Ezerszer elgurultunk már előtte, ki akartuk végre próbálni az intézményt. Ráadásul előtte két jól bevált közül az egyikbe nem fértünk be, a másik zárva volt. Úgyhogy kértünk vizet és gyümölcslét.

És jó félóra múltán kiderült, hogy ebben az étteremben olyan finom káposztás cvekedlit készítenek, hogy hét nyelven beszél. Gazdagabb a szókincse, mint némely pincéreké. Én rakott krumplit kértem, jó volt az is, de a feleségem cvekedlije tévétoronyként magasodott fölébe. A cvekedli a gyengém kicsiny gyermekkorom óta. Nagyon tudta őt csinálni az anyám. Frissen gyúrt-nyújtott tésztából. Mi káposztás haluskának mondtuk. Én egyszerűen képtelen vagyok megközelíteni azt a minőséget. Esélyem sincs. Nem működik. Ez a szakács megközelítette. Nem mernék rá megesküdni, hogy frissen gyúrt-nyújtott tésztából (már-már az ellenkezőjére mernék), és mégis. Hibátlan volt e cvekedli összes alkotóeleme, nem nélkülözte a harmóniát, le lett pirítva okosan, azt sem vitték túlzásba. Könnyű is volt, épphogy el nem repült.

Csak kifelé menet vettem észre, hogy házi szörpös palackok sorakoznak a pulton. Azóta a felmerült ellentmondások kibogozásával bíbelődöm. Van egy lehetséges válaszom, de az nem tetszik. Egyáltalán nem. Alighanem vissza kell mennem egy cvekedlis kontroll keretei közt ebbe a csillaghegyi Kiscsillagba.

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/24. számban? Itt megnézheti!