A tavasz íze

Mindig mindenki panaszkodik, sóhajtoznak, hogy nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen, nem az a nap, nem az a hold, a nyár nem nyár, a tél nem tél, az ősz sem ősz, a tavaszról meg jobb, ha nem is mondunk semmit, eltűnt, elbukott, elkurvult, elsorvadt, elhalt, megszűnt létezni egyszer s mindenkorra, felejtsük is el. Amint vége a nyirkos, latyakos, hótlan (havatlan), szürke, visszataszító télnek, rögvest jön a nyár, a hőség, márciusban még fázunk, áprilisban már izzadunk, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett.

Annak ellenére, hogy finoman szólva sem vagyok rajongója a panaszkultúrának – remélem, hogy részese és alakítója is ritkán –, nem állítom, hogy az ilyenfajta nyavalygásnak sosincs semmi teteje, tényleg a tavasz a legrövidebb évszak mostanában. Igen ám, de idén szemmel láthatóan máshogy vannak a dolgok. Február vége óta akkora a tavasz folytatólagosan, hogy öröm nézni, és mégsem örvendeznek az emberek! Egyáltalán nem hirtelen, igenis komótosan bontakozott ki az évszak, nekilendült, visszakozott, gyorsított, lelassult kicsit, nem rohant sehova, akkor sem, amikor megérkezett, és elfelé sem siet ész nélkül. Hol húsz fok van, hol tíz, hűvös éjszakák, kellemes nappalok, és bár keveset esik, de amikor mégis, akkor hadd essen kedvére. Menet közben egészségesen ki is zöldült minden, ilyenkor a legbarátságosabbak a fák, a bokrok, a füvek a szemünkhöz, fiatalosak, kedvesek, le a kalappal előttük.

A minap be is futottak ide, a ligetbe a fűnyírós emberek, elkezdtek berregni reggel 8 előtt, ez a dolguk, nem kárhoztatom őket. Egy darabig gyakrabban fognak jönni, nyáron majd ritkábban, szinte alig, akkor már nem burjánzik a növényzet, kiégeti a 35 fok önerőből, nem várom.

A tavasz azért is volt jó mindig, mert hozta a friss növényeket, amelyeket meg lehetett enni, és amelyekre annyira vágytunk a hosszú tél alatt. Elsőként a zöldhagyma bukkant fel, magyarul a hagymaszár, kibújt a földből, tépkedtük óvatosan, ugyanakkor lelkesen, majszoltuk két pofára.

Ellenben ma már nem a hagyma az érdekes ilyenkor, hanem a káposzta. Ez persze tényleg nem úgy van, mint régen, el kell ismerni, ez egy kulturális változás, egykoron senki sem evett káposztát áprilisban. Most meg eszik, akkor is, ha tudja, nyilván, hogy nem szabadföldi a drága, és nem is organikusan termesztették. Mindegy, a friss és zsenge káposzta akkor is csoda, és legalább annyira különbözik a nem frisstől és nem zsengétől, mint az újkrumpli a krumplitól, másik világ, másik univerzum, másik mindenség.

Vesszük a káposztát, megmossuk, megszárítgatjuk, csíkokra vágjuk, hagymát kockázunk hozzá, összekeverjük olajjal, kis ecettel, megszórjuk sóval, borssal okosan, friss kaporral is lazán, cukor nem kell, isten ments, víz sem, néhány órára a hűtőbe tesszük, majd jóízűen fogyasztjuk, reggeli rántottától esti marhasültig bármihez, de például húsos palacsintához is, szóval szinte mindenhez. Noha orosz krémtorta mellé éppenséggel nem javaslom, kell lenniük kivételeknek. Ha van még valami ebben az életben, ebben a tavaszban, ami szezonális, hát ez a káposztasaláta az, most kell csinálni, újra meg újra, amíg lehet, később késő lesz, akkor már meg kell várni a következő tavaszt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!