Na, jó, a fullasztó közélet azért túlzás, ráadásul tényleg tudok röhögni magunkon, amilyen túltolt egypercessé tesztoszteronizálódott az úgynevezett közéletünk.
Ámde, ahogy csettegtetek a távkapcsolóval, és véletlenül az M1 teríti be a televíziót (ezt csak azért írom így, mert a világ legbénább dolgainak egyike, amikor valaki szégyelli, hogy néz, hallgat, olvas valamit, ezért úgy fogalmaz, hogy: „Véletlenül néztem, hallgattam, olvastam, én meg mindig is szerettem volna kipróbálni, hogy milyen, és hát olyan: gagyi”), szóval a képernyőn a tokájába gombolt ingben (amely nem body shaming, mivel én is voltam 115 kiló) ott izgatottoskodik a külpolitikai főakárki, hogy azt mondja: a Momentum megosztja a romániai magyarságot, nekem meg az jut eszembe, amikor a Fidesz tűzzel-vassal az RMDSZ ellen, és még saját ottani lerakatot is összeeszkábáltak az egységes magyarság jegyében, aztán befut Demeter Szilárd gázkamrázós visszavontja, mert a csávónak muszáj keményebbet mondania, mint a valamelyik másik csávónak az akármelyik kormánypárti csatornán vagy hasábokon, hiszen dúl a ki a keménytökűbb orbánista vetélkedő, amely egyébként olyan sport, amit egyre többen űznek, és mindig Bayer Zsolt nyer, majd Donáth Anna megállapítja, hogy be kell zárni az MTVA-t, lásd még: demokratikus, hozzáértő médiareform, aztán megszólal Szájer József lelkiismerete (amelyről később kiderült, hogy olyanja neki nincs is), akkor jót tesz egy kis séta a fülcincáló hidegben.
Van nekem egy kedvenc utcácskám Budafokon, az egyik, ha tán nem a legbudafokibb utca. Jobbra-balra macskaköves, középütt piciny patak fürgéskedik a terebélyes, öreg gesztenyefák öles tövében a szűk embernyi gyaloghidakkal keresztezett, most épp elbronzult levelekkel borított, meredek mederben. És a házak! Azok a házak! Amazok a házak! Ahogy bandukolsz felfelé, parasztházas pincészetek, nagypolgári borászatok, utolsó tégláig felújított kiskastélyok és földre hanyatló, az évszázad terhétől megroskadt, szekérkapus porták kapaszkodnak egymásba; múlt, jelen, múlt, jelen, múlt, jelen a homlokzatok ritmusa.
Nézelődöm. A parasztbarokk keretbe foglalt ablak mögül gömbölyű, dönci cica bámul vissza rám, mintha sajnálna, hogy én kint kénytelenkedek a didergősben, ő meg odabent púposkodhat a durmolós melegben. Persze szó nincs érzelmekről, a következő pillanatban, mintha ott sem lennék, már önfeledten terpeszkedve mosakszik. Hozzálassulok, így veszem észre szemközt az egykor módos család otthona, gazdasága fölé tornyosuló vadonat ráépítést. Szeretem a minimált, de nem itt. Súlyos fémfal rekeszti a látványt, az új épületrész szégyenlősen bujkál mögötte, ám kis kanyarral tovasétálva, ha szemérmesen is, csak felfedi magát. Egyébként hangulatos, értem, érzem, ahogy a modern megszólítja a világot, reagál rá, de nem itt.
Aztán elmosolyodom. A temérdek vasra valaki megsárgult, archív fotográfiát ragasztott az elmúlt Budafokról, hogy miként mutatott akkoriban ez a szakasz éppen errefelé, ennél a kúriánál. Tetszik. A4-es cetlis ország vagyunk, a névtelen szöveges üzengetések népe, ám ez más minőség, inkább gyász, szomorúság, a boldogabb békeidők elsiratása. Elgondolkodtató.
Ez hiányzik, de nagyon az úgynevezett közéletből is. Némi elegancia. Milliméternyi emelkedettség. Mert anyázni és rugdosni mindenki tud, de finoman betalálni, ahhoz igenis kell tehetség. Úgyhogy visszavonom a jegyzet elejéről a csávót, és a keménytökűbbet is, erre tanít a budafoki utcácska. Noha a küzdelem ott már eldőlt.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
