„Rettegőnek és
kegyetlennek születtem.
A jót tanulom.”
(Fodor Ákos)
Az Úr angyala leszállt a mennyből, és odalépve elhengerítette a követ, és leült rá – tudósít Máté evangéliuma a harmadnap hajnali eseményekről. Az angyal megjelenését kísérő földrengés, a katonák rémült elfutása és a nagyheti „szent felfordulás” után ez az igazi nyugalmi pillanat. Ül az angyal a kövön. Azon a kövön, mely – korabeli, sziklába vájt sírok bejáratát zárták le így – egyként őrizte a Megváltó testét a méltó temetésig, és volt fontos Pilátusnak és a nagytanács tagjainak. Arról tanúskodik, hogy Jézus valóban meghalt. Minden mozdulat rendkívüli: a leszállás, az odalépés és az elhengerítés is, de a húsvéti örömhírt mind közül leginkább az angyali üldögélésben adja. „Az angyal a kövön ül. A halál mindenhatónak hazudott hatalmi jelképe, záróköve alulmaradt” – írja Bölcskei Gusztáv egy húsvéti prédikációjában. Ahogy az angyal a jelképnek, úgy a feltámadott Isten Fia a halálnak került fölébe. Ezt üzeni az angyal azoknak, akik a halállal érkeznek találkozni, akik a halállal kénytelenek találkozni. És ki az, aki e találkozás kötelező ereje alól mentes volna?
„Az angyal megszólalt és azt mondta az asszonyoknak: Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek.” A „megfeszítettet” keresők különös útba igazítást kapnak: akit keresnek, már másképp lesz megtalálható. És mindezt azzal a biztatással vezeti be az angyal, ami a karácsonyi történetben is elhangzik, a pásztorok felé: Ne féljetek!
Állítólag a Bibliában pontosan 365-ször hangzik el ez az – első hallásra teljesíthetetlen – parancs. Egy évben minden napra juthat egy (kivéve például mondjuk 2020-at, a szökőév miatt). Sok ez, főképp, ha parancsnak olvassuk. Parancsra nem lehet megnyugodni, lehiggadni, bátorrá válni. Ezért kell sokszor elmondani. Az evangéliumok szerint Jézus is sokat mondja, nyilván mert tudja, hogy életünk tele van ilyen-olyan félelemmel, melynek nagy része mögött egy bizonyos félelem áll, a halálfélelem. Félek, mondja Kosztolányi azonos című versében:
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
s olyan sok a halál, a temetés.
Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
Az Idegenembertől félünk, hogy elvisz, az Emberfia pedig eljött, hogy velünk legyen ebben a félelemben is.
József fél Máriával lenni, majd félelem viszi Jézus születése után Egyiptomból Názáretbe. Félnek a tanítványok a megdicsőülés hegyén, félnek a tengeren járó Jézust látva, és félnek tanítványul szegődni, félnek a farizeusoktól és írástudóktól. Az az asszony, aki a tömegben Jézus ruhájának szegélyét érintve meggyógyul, fél előjönni. Fél a sokaság, amikor azt látják, hogy Jézus együtt üldögél egy általuk még ördöngösként ismert emberrel, félnek a nagy hatalom láttán. Két evangélium is leírja, hogy a tanítványoknak egy alkalommal Jézus még azt is elmondja, hogy kitől nem kell, kitől viszont nagyon is kell félni: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” Amikor pedig nem ismerik fel őt a tanítványok, azt mondja, amit ilyen helyzetben bármelyikünk mondani szokott: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!”
A nagyhét története a mindent meghatározó félelem története. Heródes már Keresztelő Jánostól is félt, de félnek a Nagytanács tagjai is, mert Jézust népszerűnek látják. Félnek a tanítványok, hogy Jeruzsálembe kell menni, Pilátus pedig akkor kezd el félni, amikor a zsidó vezetőktől megtudja, hogy Jézus ellen istenkáromlás a vád, és hogy azért halálbüntetést kell kiszabni. Jézus halála pillanatában a százados és a vele lévő katonák is félnek, és félnek a tanítványok még harmadnap is: mikor a feltámadott Jézus felkeresi őket, az ajtajuk zárva van.
Amitől nem félsz:
megölhet; ám amitől félsz:
el is pusztít
– írja Fodor Ákos. Napjainkban szinte megszámlálhatatlan mennyiségű félelmet, fóbiát tart számon a tudomány. Ráadásul a természettudományok a különböző anyagok viselkedésénél is használják az eredeti, görög kifejezést (phobos – fóbia, félelem) az anyag természetével ellentétes, számára nem kívánt állapotra. Félünk a szűk tértől és a tágas tértől, különböző állatoktól (és a különböző állatoktól félő emberektől), az egyedülléttől és a társaságtól. Félünk, mert gyűlölünk és gyűlölünk, mert félünk, így van hetero- és homofóbia, hungaro- és xenofóbia, félünk a hidegtől és a melegtől, gyakorlatilag bármitől és annak ellenkezőjétől. Félünk attól, amit ismerünk és még inkább attól, amit nem. (Már számos félelem-karikatúra is létezik, személyes kedvencem az „aibofóbia”, azaz félelem a palindromoktól.) 2021 húsvétján nagyon is konkrét – és világméretű – mindennapi megjelenése van a félelemnek: félelem az oltástól (vaccinofóbia), a fertőző betegségektől (nozofóbia), a haláltól (tanathofóbia). Iszonyodunk a tömegtől és félünk a magánytól, tartunk a jövőtől.
Egy klasszikus Pál Utcai Fiúk-dalban a szöveg írója (Leskovics Gábor) így jut el a félelem alapvető forrásához:
Félek a tűztől, félek a víztől,
Félek a hótól, félek a jégtől,
Félek a téltől, félek a nyártól,
A megszületéstől, a pusztulástól.
...
Félek a zajtól, félek a fénytől,
Félek a csendtől és a sötéttől,
A kísértetektől, a szellemektől,
Az állatoktól és az emberektől.
…
Félek a Naptól, és félek a Holdtól,
Félek a rossztól, és félek a jótól,
Félek a sorstól, a csillagoktól,
És félek, félek önmagamtól.
A feltámadás reggelén ül az angyal a sír szájáról elhengerített kövön és a halál legyőzése első órájában azzal biztat, hogy ahogy a szenvedő, úgy a győzedelmeskedő Krisztus is közösséget vállal az emberrel. Új teremtés napja a húsvét, ahogy a IV. századi egyházatya, Nüsszia Gergely írja egy gyönyörű homíliájában: „Ezen a napon (ti. a feltámadás napján – NKJ) alkotta Isten az új eget és az új földet, mint a próféta mondja. Milyen eget? A Krisztusba vetett hit firmamentumát (égbolt). Milyen földet? A jó szívet értem ezen, ahogyan az Úr mondta, mely föld magába szívja a reá hulló esőt és dús kalászt terem. Ebben a teremtésben a nap a tiszta élet, a csillagok az erények, a levegő az áttetsző, tiszta életmód, a tenger a gazdag bölcsesség és tudás mélysége, fű és növény a jó tanítás, az isteni parancsok, amelyek a legelő népét, azaz Isten nyáját táplálják, a gyümölcsfák azok, akik megtermik a cselekedeteket, és ezen a napon jött létre az igazi ember, aki Isten képére és hasonlatosságára lett.”
Az evangélium beszámolója szerint az angyal szavait követően maga Jézus érkezik az asszonyokhoz és miután üdvözli őket, és azok leborulnak előtte, azt mondja, amit oly sokszor mondott földi életében, és aminek immár nem csupán az isteni gondviselés, hanem a megváltás az aranyfedezete: Ne féljetek! Nem a Kosztolányi megírta „Idegenember” érkezik, hanem az Emberfia. És a feltámadott Jézus bátorítása ugyanaz, mint volt az áldozatra készülődőé. A halálfélelemmel szemben épp úgy szól, mint az „életfélelemmel” szemben. De nem illúziót kínál, nem mondja azt, hogy mostantól semmi nehézség el nem érheti a benne hívőt. Nem kér számon, nem mondja azt, hogy miért féltek, hisz íme, feltámadtam. Hanem szelíden, kitartóan és örökké azt mondja: ne féljetek, mert értetek és veletek vagyok.
„Az angyal csak útba igazít” – mondja már idézett igehirdetésében Bölcskei Gusztáv. És így folytatja: „Látni, elindulni, a feltámadott Krisztus szavát meghallani, jelenlétét megtapasztalni nekünk kell. Kell és lehet. Szükséges és lehetséges. (…) Az Egyszülöttből Elsőszülött lett. Feltámadt, és a kezét nyújtja felénk. Azt mondja: Gyertek velem! Hazamegyünk. Az ÉLETBE.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/14. számában jelent meg, április 1-jén.
