90 perc halál, hálás feltámadás

Nem szépítem, miért tenném, lapul itt néhány jókora karakteres baromság az emlékeim között. Legtöbbjük a kalandos kamaszkor nehezen megmagyarázható, mára idétlen sztorivá korosodott irracionális kitüremkedése, és a néptánc mozgalomban sem volt sovánka a termés, de a hülyeségcsinálás megy nekem zökkenőmentesen most, 47-hez közeledve is. Alig közvilágított borsodi faluban autóval a szántóföldek felé venni az irányt a vastagodó november végi sötétben, hm? Árokba csúszás a vége? Nyilván. Kilátástalan, másfél órás élet-halál küzdelemnek megélt pánik? Persze. És mégis, életem egyik legszebb története kerekedett ott a világ végén, hogy már csak azt bánom: a végén nem öleltem meg nagyon, de nagyon szorosan, már-már fájósan valakit. És picit szégyellem is magam.

Mert nekem mindenáron parasztházakat kell nézni. És ha felfedezek egy tornácos építményt, amely elhagyatva, romosan is méltósággal viseli a szomorú jelent, azonnal lelkesen fotózni és videózni kezdem, a helyiek meg mosolyogva lesik az idétlen pestijét, minek ugrál a falu csúfsága körül. Hát persze, hogy Encsen – ahova videóriportra érkeztem –, szárba szökken a legújabb szerelem: három épületes porta, cirádás faldíszek, szőlőlugas és tornác, természetesen, útitársam, a városka 24 éves polgármestere már mondja is, hogy itt a környéken rengeteg ilyet láthatok, s többek között elhangzik Hernádcéce neve, vesztemre.

Sötétedik. De olyannyira sebesen, hogy valójában semmi értelme letérni a főútról és végigszerpentinezni a völgyi kanyargókat Hernádcécéig. Egy rendes kos azonban nem adja meg magát ilyen könnyen, hol falunézés van, ott falunézés van. Gurulok a fő utcán, ami kevés átszüremkedik a gyér világításban, valóban hangulatos. Na, még erre egy kicsit, úgyis ott ér véget a házsor, fehér kereszt ködlik elő a fasorból, hadd lám, ha már idáig elzötyögtem, szép, de semmi különös, ideje megfordulni – és hoppsz, már bele is bakkan az autó jobb első kereke a vízelvezető árokba. Kiszállok, nem tűnik komolynak, lendületből kihozom a gépet. Két perc múlva kezdek megijedni.

Mert ugyan csenevész a gödör, talán két öklömnyi, de tele sárral, és körötte is csupa szétázott avar borítja a nedves földet, hogy csak pörög a kerék veszettül, de se előre, se hátra. Se sehova. Faágakat halmozok alá, ám ez csak a filmekben működik, üresbe rakom, kiengedem a kéziféket, tolnám, ez pedig a filmekben sem. Bezárom az autót, nagy levegő, most először rendesebben körbenézek.

Az utolsó otthon is jócskán odébb, leengedett redőnyök szűrte fénye épp csak elimbolyog idáig, mellette erősen lelakott épület, kerítés sincs, a szomszédos ingatlanból ki tudja, mikor költözött ki az utolsó tulajdonos, korábban pedig, amikor még működőképes voltam, pár cigány srác zúzott el mellettem a szakadt kettes Golffal többször is, szóval nem az a kifejezetten bizalomgerjesztő környék. Súlyos terhekkel megrakottan ballagok visszafelé, mert szomorú forgatókönyvek sorakoznak a fejemben.

De ni, hát hiszen tagja vagyok a Magyar Autóklubnak! És épp ezért léptem be, hogy ha országjártamban valami közlekedési bánat ér, legyen kihez, hova fordulni. Hívom a segélyszolgálatot, beazonosítanak, kérdik, mi történt, hol történt, keresik a térképen, hosszasan, ami nem sok jót jelent, de a diszpécser lelkes, hogy majd máris kutatja a szabad kollégákat, és hogy tagként ez nekem nem kerül semmibe, talán egy-két ezer forint, ha túlszaladnánk a keretemen, de mindjárt visszajelez, ha megvan a mentőm.

Negyedóra múlva jelentkezik, hogy mégsem lesz ingyenes, 25-30 ezer forint, mert ez balesetnek számít. Remek, mondom, és mikorra várható a kolléga? Azt még nem tudja, egyelőre csak a díjkötelezettségemnek sikerült utánajárnia. Remek, ismétlem meg, mert van az a szint, amikor az embert elönti a világ igazságtalan szarságából fakadó sztoikus túlnyugalom, és már ironizálni sincs kedve. Újabb negyedóra, megint ő az, talán Miskolcon lesz jármű, de még nem biztos. Igen, eltalálták: remek, felelem.

Ekkor már úgy bő fél órája ücsöröghetek Hernádcéce nagy kanyarjában egy furcsa emlékműszerűség káváján, és hallgatom a közeli portán élő cigány család napvégi életzajait. A fiú az erdőből érkezett haza, valamit el akart vágni, de nem sikerült, és ezen bosszankodik ki-bemászkálva, az anyja pedig nyugtatgatja, hogy nem gond, majd megoldják világosban, és amikor én az utolsókat rúgom az Autóklubbal, kikiált, hogy kész a vacsora. És nem tudnám megmondani, miért, de ettől barátságos, meleg érzés ölel át, hogy arra eszmélek: ott állok a kapujuk előtt, és a jó estét kívánok után csak annyit kérdezek halkan: nem messze árokba csúsztam, tudnának segíteni?

Szólok a páromnak – a nő eltűnik az ajtó mögött, alig másodpercek múltával helyén a férje jelenik meg, sietősen cipőt húz, a kabátot magára igazítja, int a fiának, kezet fogunk, a szemembe néz, megszólal: nem lesz baj, aztán az autóban mosolyogja, hogy a minap kellett a sógorát kisegítenie, úgyhogy megfelelő kötél is van nála.

Elsőre kihúznak.

Állunk az autók között, a fiú büszkén bámul az apjára, én meg cikkek ezrein gyarapodott szókincsemmel egyre csak azt hajtogatom, hogy hálás vagyok. Remegő kézzel pénzt kotrok a zsebemben, nem is látom a címletet, fogadják el, szelíd haraggal rám mordul, szó sem lehet róla, ez csak egyszerű segítség. Nyújtanám a fiának, hogy legalább te, de látom rajtuk, hogy tényleg meg fognak sértődni, hát zavartan elgyűröm a bankjegyet. Összepakolnak a roggyant kombiba, megint kezet rázunk, rosszul esik elereszteni, és szeretném megölelni ezt az ismeretlen embert, de félek, hogy béna lenne, setesuta elhibázott férfiatlan izé, pedig annyira magamhoz szorítanám, hogy érezze, tényleg, de tényleg mennyire mélységes hálát érzek. Mindebből egy ostoba, szárnyaszegett poén keletkezik: Segítsek megfordulni?

Nagyon nevetünk. Őszintén, felszabadultan.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg december 6-án.