Van nekem egy játszótársam. Afféle pajtás. Sosem találkoztunk, és szinte biztos vagyok benne, hogy rejtelmekkel teli kapcsolatunk izgalmát csak csökkenteni tudná a személyes megismerkedés. A játékot mindig ő kezdi, én pedig képtelen vagyok válasz nélkül hagyni pajkos invitálását. Minden nap játszunk. Pajtásom fáradhatatlan, és – ki tudja, miért – immár én is az vagyok. Ezért minden alkalommal, amikor betérek a Batthyány téri csarnokban található, méretes kereskedelmi egységbe, leemelem a Magyar Narancs, a HVG és a Magyar Hang elé-fölé megejtő slendriánsággal odahelyezett Mandinereket és Magyar Nemzeteket, majd visszateszem őket a saját sorukba, ahová valók, hogy hiányukban láthatóvá váljanak a fent említett sajtótermékek.
Játszótársam következetesen megelőz, és nem veszi félvállról a dolgot: nem csak megjelenésük napján dugdossa el a nyomdából frissen érkezett lapokat, nem pihen babérjain az egyszeri hőstett után, nem lanyhul el, nem érzi lezártnak a virtust: a hét folyamán lankadatlan lelkesültséggel, változatlan hivatástudattal bújtatja el a számára nem rokonszenves újságokat a számára rokonszenvesek mögé. Én meg azt vettem észre magamon, hogy már akkor is az újságos részleg felé veszem az irányt, amikor éppen nem akad ott dolgom. Hiszen vár az aznapi játék. Játszani kell a pajtásommal.
Néha eszembe jut, milyen érdekes lenne, ha egyszer meglátnám őt munkálkodás közben, vagy nem, nem is meglátnám, de legalább magam elé tudnám képzelni; homályos ötleteim, elképzeléseim persze akadnak a fizimiskájáról, ám ezek csupán a fantázia felszínes kalandozásai és a sztereotípiáim által szült képzetek, elvégre még azt sem tudhatom, nő vagy férfi az illető (esetleg nembináris, bár ezen erősen meglepődnék). Marad a kihagyhatatlan napi program, szigorúan két idősávban: ő takar, én feltárok. Ő odatesz, én elveszek. Ő lép, én reagálok. Ő cselekszik, én bosszankodom, majd cselekszem, de nem állok bosszút. Ahhoz ugyanis a játékból háborút kellene csinálnom, és ehhez – amellett, hogy tudjuk: a háború nulla-közelire redukálja az ember erkölcsét – egyszerűen semmi kedvem. Mert ha holnaptól nem csak visszaállítanám a dolgok rendjét (t.i. hadd válogasson a kedves vásárló az összes megjelent hetilap közül, ha egy mód van rá), hanem dacosan Magyar Narancsokkal, HVG-kel, Magyar Hangokkal takarnám el a kormánypárti lapokat, visszavágásaimmal akár kiegyenlítettnek is mondhatnánk az adok-kapokot, valahogy mégis irtózom a gondolattól.
Nem tudom, az-e az oka, hogy valamiféle magabiztosságot érzek az általam olvasott és kedvelt újságokkal kapcsolatban (igazán nem szorulnak rá, hogy el kelljen tüntetni a konkurenseiket – ez fordítva már nem biztos, hogy igaz…), vagy inkább az, hogy ösztönösen ódzkodom az eltakarástól, az elhallgatástól, a sunyi manipulációtól és más emberek (szerzők, szerkesztőségek) munkájának ilyetén semmibevételétől. Tehát nem rettegek, hogy nem elég jó az, ami szerintem fontos, és nem kívánom kiszedni a világból azt, ami nem tetszik. Pajtásom – látszólagos határozottsága ellenére – máshogy van ezzel.
Még az is lehet, dereng fel bennem, hogy a boltban dolgozik, és reggelente, nyitás előtt ejti meg a megejtendőt. Vagy mégis egyszerű vevő, aki a közelben lakik, naponta jár az üzletbe, és úgy érzi, hazafias kötelességét teljesíti. Utóbbiban biztos vagyok, de bárhogy is legyen: szegény játszótársam bizonyára nagyon tart valamitől. Hiába tűnik érthetetlennek a kétharmados országlás idején, a kormányzati arrogancia és túlhatalom napnál világosabb korszakában, emberünk furcsa módon szorong, ellenzékben érzi magát. Nagyon fél, hogy mások esetleg olvasni fogják azt, ami árt a szeretett kormányának, ami, ugye, maga a szeretett vezér, ami, ugye, maga a szeretett haza, a hazát pedig nem bántjuk, nem szabad bántani, ezek meg bántják, de akkor ne mossák már ki a normálisak agyát, el kell ezeket tüntetni, csak hát mégse lehet megvenni mindet (a balliberális infláció miatt van ez), akkor takarjuk el, így nyilván csak az talál rá, aki direkt keresi, de az meg reménytelen, megmenthetetlen, megmagyaríthatatlan. Szóval az a minimum, hogy a többi normális ne lássa. Mintha meg se jelent volna.
Tegyük hozzá elismerően: játszótársam az érezhető félelem mellett komoly önbizalmat is sugároz, amikor kézbe veszi a veszélyes helyzetet. Eldönti, mit lehet olvasni, mit nem lehet. Tőlem a takargatás és a félelem mellett ez az ellentmondást nem tűrő gőg is távol áll. Nem szeretném betiltani a Mandinert, sem a Magyar Nemzetet. Eltakarni sem szeretném egyiket sem – visszateszem őket a helyükre, mert van nekik. Ahogy a többinek is. Ha netán eljönne a nap, amikor a szokásos helyreállítást követően magam is dugdosni kezdek, szóljanak rám. Talán jobban jártunk volna, ha az efféle viselkedést oly’ régóta kedvelő és ösztönző vezérnek is szól valaki annak idején – akkor, amikor úgy döntött, az eltörlés, a megsemmisítés a célravezető út. Lehetséges, hogy ez esetben mai követői sem így küzdenének a fene nagy magyarságukért, és a mindennapokban nem a betűk eltakargatásának szintjén zajlana a kultúrharc. Na, megyek játszani.
