Szétmarja a politikai cinizmus maró anyaga a tisztességes közélet amúgy is jó ideje recsegő-ropogó eresztékeit. Különösen visszatetsző, amikor egy erőszakos, arrogáns, térfoglaló hatalom képviselője próbálja cinizmusba fojtani az értelmes vitát, egyszerre tolva el magától a felelősséget és az érvelés kényszerét. Az erősebb fél normaszegése nehezen helyrehozható kárt okoz a demokratikus rendszer működésében: ezt tapasztalhattuk meg 2006 őszén, és valami hasonlót élünk át most is, szerencsére nyílt erőszak, áldozatok nélkül.
Bevallom, néhány éve elképzelni sem tudtam volna, hogy egyszer Gulyás Gergely anyanyelvi szinten alkalmazza a cinikus beszédet. A kancelláriaminiszter az Orbán Viktor által fémjelzett fideszes gárda utáni generáció ígéretes alakja volt, aki magában hordozta a konzervatív-polgári politika megújításának ígéretét. Úgy látszik, a miniszterelnök rideg rendszerében a komoly pozícióhoz jutás az autonóm politikusi személyiség feláldozását is jelenti a védhetetlen folyamatos védelmében. Ennek a jelenségnek hol kínosan szórakoztató, hol lehangolóan szomorú illusztrációja Gulyás Gergely viselkedése. Előbbihez sorolható az a kijelentése, miszerint a járvány miatt betiltott nagyobb kulturális fesztiválok és a korlátozások nélkül megrendezhető futballmeccsek között az a különbség, hogy az utóbbiak helyszínén nem fogyasztanak alkoholt. Pedig mi is tudjuk, ő is tudja, mi (ki) a valódi oka a kettős mérce pofátlan alkalmazásának.
A miniszter most, az október 23-án az egyetemi autonómia védelmében kiállt tízezres békés demonstrációt nevezte a kormány melletti tüntetésnek. A kifacsart logika szerint ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) blokád alá vett polgárok valójában a kereszténydemokrata (itt megint kileng a cinizmusjelző mutatója) kormány felügyelete alá vágynak vissza a papíron (de csak papíron!) független kuratórium helyett.
Gulyás úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy az SZFE és annyi más intézmény az általa képviselt hatalom érintettekkel nem megvitatott döntésével került egy magánalapítványhoz. Vagyis erőből próbálja a kormánytöbbség ráerőltetni az egyetemre ezt a nagy szabadságot. Mintha nem a kormányfő által meghirdetett kultúrharc egyik állomása lenne az SZFE modernizálásnak becézett átalakítása, a megszállására tett, nem várt akadályba ütközött kísérlet. A cinizmus ez esetben a gyávasággal jár kéz a kézben: Orbán Viktor Palkovics Lászlót, Palkovics Vidnyánszky Attilát, Vidnyánszky Szarka Gábort küldi előre maga helyett a harcba. Gulyás pedig széttárja a karját: ugyan, mi köze a kormánynak az egyetemi közösség és a kuratórium vitájához? Ahogy széttárják a fideszesek a karjukat, amikor az ügyészség, a számvevőszék vagy a „közmédia” szedi ízekre az ellenzéket, végzi el helyettük a piszkos munkát. Vagy éppen a választási irodához küldött kopasz brigád.
A miniszter erőnek erejével tolhatja a baloldal, az ellenzék karjaiba a tiltakozókat, gyurcsányozhat, emlegetheti a szemkilövetést (tényleg, hogy is áll a 2010-ben ígért nagy elszámoltatás?), talán ő is tudja: az egyetemi autonómia, amelyet az SZFE polgárai védelmeznek, a keresztény európai civilizáció egyik sok évszázados nagy vívmánya. Semmi köze ennek a történetnek 1968-hoz, nagyon is konzervatív, értékmentő ellenállás a színművészetiseké. Megértem, ha valaki nem szívesen vállalja az erőszaktevő szerepét. De az efféle cinikus szófacsarással legfeljebb saját magát csapja be.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/44. számában jelent meg október 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/44. számban? Itt megnézheti!
