2024. január 20-án jelent meg a Hang.hu oldalon Az ellenzék és a közoktatás címmel Garamvölgyi Zsolt publicisztikája. Mint a cikkben nevesített oktatási civil szervezetek tagjai úgy éreztük, hogy az olvasók tisztánlátása érdekében hasznos lehet megszólalnunk nekünk is a témában. Egyetértünk a szerzővel a jelenlegi közoktatási helyzetről szóló értékelésében, amit tényekkel is alátámasztott: „általánossá vált a társadalomban az a vélemény, hogy a terület sürgős reformra szorul", „a magyar lakosság kétharmada rossznak ítéli az oktatási rendszert", „Magyarország 33 éve nem tudja csökkenteni azt a fejlettségbeli különbséget, ami a nyugati országoktól elválasztja. Kutatások tényszerű bizonyítékokat találtak arra, hogy a közepes jövedelmű volt szocialista EU-tagországok azért rekednek ebben a csapdában, mert nem tudnak közoktatásuk tartalmán a 21. sz. követelményeinek megfelelően változtatni, eredményességén javítani" és szerintünk is „értelmetlen a fennálló rendszer toldozgatása", illetve fontos lenne, hogy a pártok (köztük a kormánypárt!) számára az oktatás – mely az ország jövőjét alapvetően befolyásolja – kiemelkedő fontosságú legyen, s ehhez rendelkezzenek oktatási stratégiával...
Ugyanakkor a szerző több kijelentésével és egyes általa tényként közölt állítással kapcsolatban merőben eltérő véleményünk van. A 2016 óta eltelt, oktatási megmozdulásokkal teli időszak egyik első nagyobb lélegzetű szakmai anyaga a több mint félszáz oktatáshoz kötődő civil szervezetet tömörítő Civil Közoktatási Platform (CKP) Kockás könyve volt. A könyv első fejezete az Oktatási ügyek társadalmi egyeztetése, mely arról szól, hogy egy ilyen komplex, a társadalom egészét és jövőjét érintő kérdésben hogyan lehet – rengeteg kommunikáció, egyeztetés és vita során – eljutni olyan oktatáspolitikai döntésekig (akár még több kommunikáció, egyeztetés és vita során teljes oktatási reformig), melyek nem csak valakinek a fejében vagy papíron állják meg a helyüket, de a gyakorlatban is. Azaz „működni fog", mert magáénak érzi vagy legalább elfogadja mindenki, aki érintett: a tanárok, a szülők, a diákok, a szakszervezetek, az oktatáspolitikusok, a pártok, a kormányzó hatalom...
És a 2018-as Oktatási minimumnak pedig éppen az az erénye, hogy a Tanítanék Mozgalom és az Oktatói Hálózat kezdeményezésére az összes akkori ellenzéki párt le tudott ülni, több héten át egyeztetett, és közösen képes volt alapelvekben és lényeges programelemekben megállapodni. No, ezt kellene folytatni sok más résztvevő bevonásával! (És sok más/minden témában is.) A szerzővel való nézeteltérésünk lényege: ahhoz, hogy a magyar oktatási rendszer végre egyről a kettőre jusson (és nem mínusz kettőre) sok-sok embernek, szervezeti képviselőnek kell(ene) konzultálnia. Konzultálnia – a szó eredeti értelmében: mindenki (és nem csak egyes kiválasztottak!) elmondhatja a véleményét, azokat lehet ütköztetni, alapvető a megegyezésre való törekvés és a szakmai érdekek mindenek fölé helyezése!
Szóval „mindenki" jelen van, s így születik meg kollektív bölcsesség révén „a javaslat", s az alapján „a döntés". És ezért nem lehet igaza Garamvölgyi Zsoltnak, mikor kritizál vagy mindenre gyógyírként ható módszert fogalmaz meg. Nem lehet sem az ellenzéki pártoknak, sem nekünk, civileknek konkrét intézkedésekkel, időpontokkal meghatározott terve az oktatás átalakítására, amit csak előhúzunk a spájzból, mert folyamatosan változik egyrészt a világ, amire reflektálni kellene, másrészt a hazai oktatás helyzete a mindenki által tapasztalt, finoman szólva is eredménytelen kormányzati oktatáspolitika miatt. És ami a mai magyar valóságban talán még fontosabb: a „mindenki" összehívásához nincs lehetősége (pénze, paripája, fegyvere) a civileknek és az ellenzéknek. Egyetlen entitásnak lenne – és kellene is, hogy legyen! – erre képessége, a mindenkori magyar kormánynak. De mint látjuk, erre sem akarat, – és úgy tűnik – sem képesség nincs...
Ezért számunkra maradnak – hol aprólékosabban, hol az említett lehetőségek híján kevésbé részletesen kidolgozott – az általános megfogalmazások. De ezek az alapelvek nagyon fontosak! Mert ezek lehetnek (és lesznek egyszer talán majd) egy oktatási reform-vitasorozat kiindulópontjai. És hogy ezek jobban hajaznak a 10 évvel ezelőtti állapotokra, mint a jelenlegire? Hát, arról nem mi tehetünk. Mert valóban nem most romlott el a hazai oktatás, de ez a kormány még adott neki egy (két, három..) olyan gyomrost, hogy lassan az anyja sem ismer rá... Ebből a zsákutcából legalább a főútra vissza kellene előbb találni. Aztán ott persze sebességbe kapcsolni, nem megállni, megelégedni – és mint oly sokszor, megint visszaértünk a kollektív bölcsességen alapuló reformhoz.
Nincs igaza Garamvölgyi Zsoltnak – és saját magát cáfolja meg –, mikor arról ír, hogy az iskolaszerkezet kérdésével nem foglalkozunk, s utána a Kockás könyvből idéz: „A nyolc évfolyamos általános iskola (illetve az annak dominanciájával formálódott egész rendszer) felett eljárt az idő.” Ráadásul a könyv teljes 5. fejezete az iskolaszerkezettel foglalkozik. A CKP-n belül is több vita zajlott, melyik lehet a legjobb iskolaszerkezet, de mindig abban maradtunk (maradt a több, mint 50 szervezet), hogy ennek eldöntéséhez kevesen vagyunk. Garamvölgyi Zsolt szerint a 10+3-as (6+4+3-as) struktúra létrehozása – az általunk sem vitatott tartalmi megújulás szükségessége mellett – az egyetlen üdvözítő megoldás a magyar oktatás problémáira. Az iskolaszerkezet kérdése egy ötletszerű javaslat felvetésénél sokkal mélyebb és összetettebb probléma, melynek megoldása előtt alapos helyzetfelmérésre, szakmailag átgondolt alternatívák megadására és hatástanulmányokra van szükség. Ezek után kezdődhet a szakmai és társadalmi vita. Az iskolaszerkezet kérdése nem válaszolható meg egyszerűen és gyorsan, mert rendkívül széles skálán érinti nagyon sok társadalmi csoport érdekeit, és összekapcsolódik olyan (önmagukban is összetett) problémákkal, mint az iskolai esélyegyenlőtlenség, illetve a szelekció és szegregáció problémaköre, melyekkel Magyarországon egyébként is kirívóan súlyos gondok vannak.
A következő felsorolásban pedig – a teljesség igénye nélkül – arra világítunk rá, hogy szervezeteink a már említett Oktatási minimumban és Kockás könyvben, valamint az eredeti cikkben szintén szereplő 100 pontban, az ELEGY által közreműködésünkkel kidolgozott javaslatokban és minden egyéb szakmai anyagukban azt fogalmazzák meg, hogy törekvésük egyáltalán nem a 2010 előtti oktatási rendszer visszaállítása – ahogy azt a szerző állítja –, hanem a fideszes és ugyanúgy a 2010 előtt érvényesülő oktatáspolitikának a meghaladása:
• Az intézményfenntartással kapcsolatos javaslatunk a területi alapon (járásokhoz és nagyobb városokhoz igazítottan) működő, az érintett önkormányzatok együttműködésével kialakuló fenntartói szervezetekről szól. (Ez különbözik mind a Fidesz által megvalósított centralizált, mind a 2010 előtti „atomizált”, minden iskolával rendelkező település önkormányzatát fenntartónak elfogadó rendszertől.)
• A felsőoktatásban következetesen bíráltuk a 2010 előttről örökölt, államigazgatási függőségen alapuló fenntartói modellt, amelynek problematikus voltát a Fidesz 2019 előtti autonómia-csökkentő intézkedései csak fokozták, de a baj nem velük kezdődött. Az Oktatási minimum 2018-ban előbb említette a közalapítványi formát az egyik lehetséges kiútként, mint ahogy az a kormányzat embereinek szájából először elhangzott. Persze valódi alapítványokra gondoltunk, nem pedig a felsőoktatás feletti örökös politikai uralom megszerzését célzó, jogállásukban a világban szokásos alapítványok helyett sokkal inkább a hitbizományra emlékeztető intézményekre. A fenntartói modell kérdését pedig tovább vitatandónak tekintjük azoknak az egyetemeknek esetében (itt a legnagyobb, legösszetettebb intézményekre kell gondolni), ahol az alapítványi fenntartás még civilizált alakban sem jelenthet optimális megoldást.
• A jelenlegi és a korábbi oktatáspolitika szerint az esélyegyenlőtlenséget az okozza, hogy a társadalmi helyzetük miatt hátrányos helyzetű gyerekek az iskolába már alapvető hiányosságokkal érkeznek (gyengébb tudással, fejletlenebb képességekkel, rosszabb kommunikációs készséggel). A civil szervezetek részvételével kidolgozott oktatáspolitikai elképzelések szakítottak először ezzel a téves elvvel, és tettek hitet amellett, hogy a különböző kultúrák azonos értékűek, s a gyerekek sajátosságaihoz igazodó, inkluzív nevelést megvalósító iskola kialakítására van szükség.
• A tartalmi szabályozásban (NAT) sem kívánnak a civil szervezetek visszatérni a korábbiakhoz: a tananyagnak és a részletes követelményeknek ki kellene kerülniük a NAT-ból, fejlesztési célokat kell kitűzni, melyek elérésében a pedagógusok önállóságára és pedagógiai, szakmai ismereteire kell támaszkodni. (Lásd a CKP „alterNATíva” javaslatát.)
• A felsőoktatásban résztvevők számával kapcsolatban folyamatosan bíráltuk a Fidesz-kormányzás 2011-től 2022-ig folytatott szűkítő politikáját, de nem tévesztettük szem elől, hogy a kétezres évek felsőoktatási expanziója már a hatalomra kerülésük előtt kifulladt. Mint az Oktatási minimumból is, de az ELEGY javaslatokból még inkább kitűnik, ennek okát abban láttuk, hogy a magyar felsőoktatás még mindig nincs felkészülve és alkalmassá téve a tömegoktatásra: arra, hogy a felnőttkorba lépő korosztályoknak nem 10, hanem a legszűkebb években is több, mint 30, de távlatilag inkább több, mint 50 százalékának kell használható képzést nyújtania. Amikor a kormány a feltétlenül szükséges tartalmi és módszertani előrelépés indukálása nélkül, a szabályozásnak és az intézmények ösztönzésének a módosításával azt erőlteti, hogy a változatlan keretek közé kerüljön be minél több fiatal, akkor ők térnek vissza a 2010 előtti évek hibáihoz. Mi amellett voltunk és vagyunk, hogy ennek a bővítésnek lényeges, a fentieken túl strukturális átalakításokat is magában foglaló változásokhoz kell kapcsolódnia.
• A mindig „mostohagyerekként” kezelt felnőttképzés a munkaerőpiaci alkalmazkodás szempontjából a világban kulcstényezővé vált. A 100 pont érdemben foglalkozik a kérdéssel számos konkrét intézkedést ajánlva.
• A szakképzést évtizedekig azon diákok „gyűjtőhelyének" tekintették, akik „kiábrándultak az elméleti oktatásból, és már 14 éves korukra elköteleződtek egy szakmaterület mellett". Ez annyira retrográd elképzelés, hogy még a Fidesz szakképzéssel foglalkozó oktatáspolitikusai is ellene fordultak. S bár jelentős késéssel és nem is elég következetesen, sok hibával, de elindult a szakképzés egy másik fejlődési útja. A korszerű szakképzés alapelveit a szakmai civil szervezetek már megalakulásuk kezdetétől következetesen képviselték.
• A 2010 előtti időszakban, ahogyan ez 2010 után is folytatódott, a kormányok folyamatosan szűkítették az oktatási költségvetést. A szakmai civil szervezetek mindig is az oktatás finanszírozásának lényeges mértékű javítása mellett foglaltak állást.
• A CKP és az OHA meghatározó mértékű részvételével kialakított 100 pont (12. pont) egy indoktrinációtól mentes közoktatás programot fogalmaz meg: a 2010 előtti „világnézeti semlegesség" helyett az értékek sokféleségének kell teret adni. Ne fordulhasson elő, hogy egy településen kizárólag ideológiai szempontból elkötelezett (egyházi fenntartású) iskola legyen a család egyetlen választási lehetősége.
• Szintén a 100 pontban szerepel a tagozatos vagy emelt szintű közoktatási formák felváltása egy minden tanulóra vonatkozó, differenciált, diszkriminációt kiküszöbölő szisztémával (16. pont).
• A 100 pont úttörő módon egy deszegregációs program szükségességét is megfogalmazta (52. pont): 2010 előtt egy ilyen program elvei ugyan támogatásra találtak volna a kormányt alkotó politikai erők soraiban (2010 után már határozott ellenzést), de a program szükségességét nem fogalmazta meg soha senki, és az azt alkotó politikai lépések, intézkedések tartalmára sem született összefogott javaslat.
• A oktatáspolitika alkotás során a már részletezett társadalmi egyeztetési folyamatokban pedig nemcsak a jelenlegi „lényegében semmit", de a 2010-et megelőző „fékezett habzású” metódust is meg kell haladni!
Egyébként mindezek a kormány azon vádját is cáfolják, miszerint a civilek csak kritizálnak, de nincsenek valós javaslataik. (Az említett szakmai anyagok mind eljutottak az illetékesekhez – el kellett volna őket olvasni!) Végülis a szakmai civil szervezetek felé Garamvölgyi Zsolt publicisztikája is egy kritika, amit meg kell fontolnunk. Megtettük. Az eredmény fentebb olvasható. Várjuk az ennél alaposabban, megindolkolt és tényekkel alátámasztott kritikákat, melyek minket is a problémák továbbgondolására késztetnek!
A szerzők: Máté András az Oktatói Hálózat, Nahalka István a Civil Közoktatási Platform és Pilz Olivér a Tanítanék Mozgalom képviselője
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
