Március 20-án múlt száz éve, hogy Isépy Tamás megszületett, és április 2-án lesz húsz éve, hogy eltávozott közülünk. Latorcai János gondos írásban emlékezett meg róla, ahhoz bátorkodom kiegészítésül hozzátenni ezeket a pillanatképeket.
Miután kitört a belháború a Kereszténydemokrata Néppártban – egymás ellen fordult a Giczy György-féle pártvezetés és a frakció többsége – Isépy Tamás frakcióvezető új sajtóst keresett. Engem ajánlottak, így ismerhettem meg személyesen, 1996 kora nyarán, s ezzel életem egyik napfényes időszaka kezdődött el. A mellette eltöltött időszak felért egy egyetemi kurzussal. A sors nagy ajándéka, hogy a beosztottja lehettem, és hogy – talán nem nagyképűség – a barátságába fogadott. Amit a gyakorlati politizálásról gondolok, azt mindent tőle tanultam.
*
Hogy milyen ember volt Isépy Tamás? A KDNP-ben már akkor is sok volt az öreg – az 1910-ben született Varga László elvárta, hogy „Laci bátyám” legyen, aki Laci bácsit mondott, azzal közölte, hogy tartozik egy üveg vörösborral (amit persze sosem hajtott be). A 72 éves Isépy Tamás egyformán „Tamás” volt a 86 éves Varga Lászlónak, a 37 éves Szájer József Fidesz-frakcióvezetőnek, meg a huszonéves Szilágyi Balázs kollégánknak.
Tamás mindenkinek szemmagasságban volt – lenyűgöző képességgel tudta elfogadtatni, megértetni és megszerettetni magát a Francofon Parlament öt világrészről származó tagjaitól kezdve az országút melletti dinnyeárusig bárkivel.
Sokszor mehettem vele ebédelni. A Képviselői Irodaház („Fehér Ház”) étkezdéje olyan volt, mint bármelyik üzemi étkezde az akkori Magyarországon. Szocreál fíling, sorban álltunk, toltuk a műanyag tálcát az alumíniumcsúszdán, és a pult túloldalán állók kiadták, amit választottunk. A személyzet korrekt volt, gyors – és szocreál módra zárkózott. Nem érdekelte őket, hogy közismert képviselőnek, miniszternek vagy no name alkalmazottnak nyújtják a tányért. Egy kivétel volt, Isépy Tamás. Ha őt meglátta, azonnal széles mosolyra derült mindegyik konyhás, és első osztályú előzékenységgel igyekezett a kedvében járni: rámelegítek kicsit, aztán kiviszem önnek, képviselő úr. Csak szóljon, ha már végzett a levessel, akkor adom, melegen. Tamás sosem jattolt vagy smúzolt – egyszerűen olyan volt, hogy mindenki közel érezte magához.
Tamás polgár maradt a szocreál étkezdében is. Sosem evett a tálcáról. Ha kellett, állva kivártuk, amíg megürült az egyik asztal a régről ott felejtett állópult mellett, akkor aztán föltette a pultra a tálcáját, és egyesével vette le a fogásokat. Kizárólag háromfogásos ebédet evett. Leves, főétel, desszert – másként nincs ebéd.
*
Tamásnak nem volt autója, a frakcióvezetőnek sem járt szolgálati kocsi. Ő mindig tömegközlekedéssel jött-ment. Villamossal a Nagy Lajos király útján, aztán metróval az Örstől a Kossuth térig. Sosem zavarta, ha megszólították. A kritikát is mosolyogva fogadta, állítom, sok szavazót szerzett – ha nem is a KDNP-nek, mert ugye a fő téma a párton belüli harc volt, de magának.
Ha valahová sietni kellett, néha én vittem el őt, a Suzuki Swiftemmel. Egyik ilyen segítő sofőrködésem a Csaba utcai francia rezidenciára szólt. Még nem értünk el odáig, amikor a dugóban meglátta őt a „kis Rajk”, az SZDSZ-es politikai ellenfél. Széles mosollyal átjött a kocsik közt, hogy köszöntse a kocsiban ülve is. Tamás azonnal kiszállt, és gyalog ment tovább vele.
*
Egyszer láttam igazán ellenséges közegben őt. Az 1997. tavaszi (utóbb megsemmisített) pártelnökválasztáson, amikor elhagyta a termet, a feldühített „giczysta” ellentáborból ömlöttek a sértő megjegyzések. Tamás mosolyogva vette a kabátját, és ment ki köztük a teremből.
*
Szédületes jogászi-ügyvédi tehetségét bizonyítja, ahogyan elvitték a hortobágyi kényszermunkára. Idézem tőle, mi történt. Figyelmes olvasó azonnal ráérez a helyzet ijesztő komolyságára, a tét nagyságára (az Isépy család földönfutó lesz-e avagy sem) – és a 28 éves Tamás lélekjelenlétére meg a személyes szelídségének a varázsára.
A géppisztolyos ÁVH-sok „a nagy tehergépkocsival hamar felfaroltak az udvarunkra, a nagy dörömbölésre szegény apám ébredt fel nagy ijedten, rövidesen összeterelték 76 éves nagyanyámat, anyámat, apámat és öcsémet, engem utoljára tudtak felpiszkálni a mély álomból, de sikerült nagyon gyorsan magamhoz téríteniük. Azon kevesek közé tartoztam, akiknek kézbesítették a határozatot, a kényszerlakhelyül Borsós tanyát kijelölő kitelepítés kifejezetten nekem és a velem együtt élő családtagoknak szólt. Máig sem tudom eldönteni, hogy a parancsnok jóindulatú, váratlanul feltámadt emberségének vagy ügyetlenségének köszönhetem, hogy a családom kimaradt a kirándulásból. Sikerült valahogy megmagyarázni, hogy családtagnak a feleség és a gyerek számít, nekem ilyen nincs, e házban külön szobám van, szüleimmel nem élek közös háztartásban, és itt lakásom csak a megoldhatatlan lakáshelyzet kényszerű következménye, így a határozat csak engem érint.
Tíz percen belül egy fakofferrel és ballonkabátban már a teherautón ültem, és a többiek ugyanolyan csodálkozó arccal érdeklődtek nem létező bútoraim és csomagjaim után, mint amilyen elképedt fintorral észlelhették a kora reggeli órákban érkező derék tanácsi dolgozók a kontármunka eredményét: se lepecsételt lakás, se lefoglalható, vagy ellopható ingóság.”
*
A Fidesz-közeli Napi Magyarországban az 1998-as választás előtt megjelent cikkében Tamás így összegez: „Egyértelmű tehát, hogy az ember szabadsága, méltósága, a személyiség tisztelete, a szolidaritás, a szubszidiaritás, a közjó, az esélyegyenlőség már a Bibliában megfogalmazott keresztény alapértékek, viszont ezeket a liberalizmus formálta politikai akarattá és alakította politikai cselekvéssé. Ugyanakkor természetesen nem lehet elfogadni a tiszta, dogmatikus liberalizmusnak minden állami beavatkozást elutasító és a korlátlan szabad versenyt hirdető gazdaságpolitikáját.”
Ezt jeles gondolkodók és politikusok gondolataiból vezette le, többek közt Otto Graf Lambsdorfftól, a Liberális Internacionálé (LI) elnökétől is merített hozzá. Manapság nem illik emlékezni rá, de Lambsdorff mellett volt a LI alelnöke Orbán Viktor.
*
Tamás kezdeményezésére néki hazai pályán, Miskolcon mutatták be mint KDNP-elnökjelöltet Latorcai Jánost, 1996 őszén. A KDNP-s ellentábor attól fogva folyamatosan mószerolta Latorcait a pártban. 1997 tavaszán, egyik ebédelés közben bátorkodtam megjegyezni Tamásnak, hogy talán kár volt olyan hamar kitenni a kirakatba Latorcait, felkínálva az ellenfeleinek. Tamás lenyelte a falatot, aztán rám nézett, és közölte: – Nyugodj meg, pirossal van beleírva abba a füzetembe, amelyikbe a hibáimat szoktam följegyezni.
*
Miután Latorcai esélytelenségét felmérték, a Giczy-ellenes szárny úgy döntött, legyen Semjén Zsolt a kihívó. Zsolt fiatal, szeretik a pártban, szintén teológus, neki van esélye – így ítélték meg.
Sajtósként nekem jutott a feladat, a lehetséges mértékben körülhordozni Zsoltot a médiában. Ennek keretében kaptam a megbízatást Tamástól, hogy menjünk el a Bencsik András-féle Demokrata (akkor Magyar Demokrata) szerkesztőségébe, ugyanis Bencsikék teljes mellszélességgel támogatták Giczy György vonalát, a KDNP és a Torgyán-párt együttműködését.
Szép tavaszi kora délután fogadott minket Bencsik András. Beléptünk a főszerkesztői szobába – és máig sem tudom, miként, de mire Tamással észbe kaptunk, Semjén és Bencsik már vitatkoztak. Mégpedig impulzívan, egyre emeltebb hangon. Kiderült, azon kaptak össze, hogy Semjén egyből közölte Bencsikkel, hagyjanak föl a Badiny Jós Ferenc-féle „Jézus pártus herceg, akit a zsidók elloptak, a tanait meghamisították” elmélet propagálásával (akkoriban erről kéthetenként írt a Bencsik-lap). Bencsik hitet tett Badiny és elmélete mellett. Szó szót követett, mind forróbb lett a levegő.
Tamás nem zavartatta magát, leült. Korára tekintettel ezt nem vehette sértésnek az éppen kiabáló vendéglátó, sőt észre sem vette. Tamás érdeklődve hallgatta a fortisszimó okfejtéseket Badinyről meg a hamisító zsidókról, és várt. Arra várt, hogy a vitatkozók egyszerre vegyenek levegőt – és amikor elérkezett ez, a pillanatnyi csendben megszólalt:
– Mondd csak, András, hogy álltok ti az emberi jogokkal? – Bencsik meghökkent, lenézett az ülő Tamásra, és teljesen normális, udvarias hangon felelt:
– Természetesen tiszteletben tartjuk mindenki jogait.
– Akkor szabad nekem itt rágyújtanom? – kérdezte Tamás.
– Hogyne, kérlek, máris hozatok hamutartót.
Ezzel Badiny feledésbe merült, mind leültünk, és kezdődhetett a normális eszmecsere. Bencsik András korrekten kifejtette, hogy a szerkesztőségük szerint Semjénnek nincs esélye, és különben is, a Torgyán–Giczy-vonal lenne a jó Magyarországnak, és nekik van esélyük Hornék megbuktatására. Tamás nem állt le vitatkozni, megköszönte Bencsik őszinte tájékoztatóját, és ezt mondta: – Mi csak annyit kérünk, hogy ha rólunk írtok, kérdezzetek meg minket is.
Bencsik ezt meg is ígérte, és a Demokrata attól kezdve lényegesen visszafogottabban kritizálta a nem giczysta KDNP-seket.
*
Tamás a T. Házban is megadta a módját, egyrészt eszébe sem jutott, hogy bárkit sértegessen vagy megalázzon, másrészt mindig képes volt a tárgyszerűséget egészséges humorral, sőt a legnemesebb öniróniával fűszerezni. Álljon itt erre például az 1990-es kormányprogram vitájában elhangzott fölszólalásának antréja: „Tisztelt Országgyűlés! Igen tisztelt Ház! Hatórás vita után azt hiszem, már nagyon nehéz bármi újat mondani. Ügyvédi szakmámra hoznék szégyent, hogyha nem kísérelném meg most a lehetetlent.”
Öniróniájának visszatérő fordulata volt, hogy ha valaki decemberben köszöntötte Tamás napon, mindig ezt válaszolta: Köszönöm, de én a Hitetlent tartom. Aztán az illető vagy értette, vagy nem...
*
Egyszer mindent be kell fejezni, abba is hagyom hát a megidézését ennek a tündéri Embernek, aki számomra A Politikus lett és marad mindörökké. Búcsúzóul álljon itt az ő hortobágyi kényszermunkára visszaemlékező írásának a befejezése:
„Állítólag John F. Kennedy mondta valahol: »Bocsáss meg az ellened vétkezőknek, de soha ne feledd a nevüket.« A megbocsátással nincs baj, és lassan a neveket is elfelejtjük. A Gulyás testvérek filmjében a Borsós tanyai táborból egy Budapestről odakerült asszony szólalt meg egyedül, aki talán mindannyiunk nevében mondta el, hogy a gyűlölet önmagába visszatérő görbe, és a gyűlöletből semmi jó nem származhat.
Hiú reményként a megalázottságért és a kiszolgáltatottságért az igazi és egyetlen elégtétel az lenne, ha ezek a szemellenzős, dogmákba belemerevedett elkövetők egyszer az életben őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartanának, és elgondolkoznának azon, hogy erkölcsileg és gazdaságilag hol tartana már ez az ország és ez a nép, ha ők annak idején nem elvakult gyűlölettel, félelmetes elfogultsággal, a szakképzettség megvetésével, az értelmiség kirekesztésével, az emberi méltóság megalázásával és egy középszerű vezér istenítésével akarják felépíteni az új idők új magyar társadalmát.”
