Ahogy arról mindenki értesült, a magyar válogatott szerda este 2-0-s vereséget szenvedett a házigazda németektől a labdarúgó-Európa-bajnokságon. A Svájc elleni jobbára kilátástalan teljesítményt (és sima vereséget) követően a Marco Rossi irányította csapat küzdött, helyenként komolyan megszorongatta a papíron jóval esélyesebb német válogatottat, és kis szerencsével akár pontot is szerezhetett volna, ám az újabb kudarc az jelenti, hogy ha csak nem verjük meg nagyon az utolsó fordulóban a közben magukra talált (és a Svájccal ikszelő) skótokat, akkor elbúcsúzhatunk a tornától. A vereségek és a pályán elszenvedett vélt vagy valós sérelmek (több vitatott szituációban is inkább a házigazda javára ítélt a holland játékvezető) hatására a melankólia lassan felülkerekedik a válogatott elmúlt éveit kísérő reflektálatlan hurráoptimizmuson, s bár a kijózanodás pillanata még messze van (és talán el sem érkezik), a nem is annyira titokban remélt világraszóló eredményről a szurkolók java már vélhetően letett.
A NER-ben ugyanakkor képtelenség kicsit álmodni, így két zakó után is találni kell valamit, amiben nem egyszerűen jobbak vagyunk a bennünket legyőzőknél, de a fölényünk már-már megalázó, annyival vezetünk, hogy már kigúnyolni sem érdemes az ellenfelet. A kormánymédia szerda este óta keményen dolgozik a megoldáson, és a Mandiner publicistája meg is találta a titkos fegyvert: a migránsokat.
– „Most talán sokan irigylik a házigazdát, de aki a 2-0-t talán elcserélné velük, gondoljon arra, hogy vannak fontosabb csaták és másfajta győzelmek is az életben. Én nem bánom, hogy nem vagyok a rózsaszín mezes németek honfitársa, akik Ilkay Gündogan és Jamal Musiala góljaival nyertek” – írta cikkében Ungváry Zsolt. Ennél precízebben aligha lehet megragadni a magyar néplelket balzsamként kenegető német nemzetkarakterológiát. A házigazda válogatott rózsaszín mezben lép pályára, és csak a bevándorlók gyermekeinek góljaiban bízhat. Gender és Migráció, pontosabban: No Gender és No Migráció!
A rövid bekezdésben megbúvó homofóbia és rasszizmus szóra sem érdemes, egyszerű munkaköri kötelesség a kormánysajtóban, a két ország összevetésében feszülő ellentmondás azonban annál izgalmasabb. Orbán Viktor miniszterelnök megállította a határon az LMBTQ-őrületet és a migrációt egyaránt. De sajnos nem végzett tökéletes munkát, mert a veszedelmes ideológiák és gyanús alakok csak beszivárogtak az országba. És nem elég, hogy közöttük élnek, mérgezik elménket és kútjainkat, de még a magyar labdarúgó-válogatottig is eljutottak.
A magyar csapat (a kontinenstornáig) legstabilabb játékosa, a Lipcse védője, Willi Orbán, a lengyel-magyar származású, németországi születésű focista, akinek a honosításáig semmi köze sem volt a magyar futballhoz. Sem az akadémiai rendszerben nem vett részt, sem hazai klubokban nem fordult meg. Szerencsére: így lehetett belőle klasszis játékos. Nem csodálkoznék persze, ha a torna után a Mandiner olvasói hangosan követelnék a távozását a válogatottból, feltéve, hogy megértették az inkriminált cikk inherens parancsát: bár a miniszterelnök nevét viseli, de mégiscsak egy félmigráns, aki ráadásul saját magához képest gyatra teljesítményt nyújt (szinte minden kapott gólunk hoz volt köze).
A magyar középpályások között találjuk Loic Negót is, akit Ungváry Zsolt cikkének allúziói mentén haladva nehezen tudnék elfogadhatóan jellemezni. Hogy lehet ezt kíméletesen közölni a Mandiner olvasóival? Nego nem fehér bőrű játékos. Maradhat azért? Egyelőre sérült, úgyhogy talán a kispadra leülhet. Callum Styles is a magyar válogatottat erősíti, és itt Ungváry Zsolt is fellélegezhet: az angol származású focistának legalább a kaukázusi vérvonala biztosított.
Azokról a magyar játékosokról pedig talán már ne is ejtsünk szót, akik az osztrák és a német utánpótlásképzésnek köszönhetik a karrierjüket, mert akkor nem maradna egy csapatra való használható embere Marco Rossinak. Hoppá, a mesterről megfeledkeztünk. Marco Rossi! Elképzelhető, hogy az ősei nem Árpáddal érkeztek a szent (akkor még pogány) magyar anyaföldre? A Mandiner helyében alapos oknyomozással tárnám fel a szövetségi kapitány genetikai hátterét.
És ha már belefáradtunk a fajelméletbe, térjünk át a genderre: emlékezetes botrány lett belőle, amikor Gulácsi Péter, a Lipcse és a magyar válogatott kapusa is felszállt az LMBTQ-vonatra, büszkén vállalva, hogy „a család az család”. A játékos 2021-es kiállásáért (nem is annyira) burkolt fenyegetéseket kapott a hazai szurkolói keménymagtól, hitelét sokak szemében talán azóta sem nyerte vissza. Szerda este ő is kellett ahhoz, hogy ne kapjunk kettőnél sokkal több gólt a németektől. De ne legyenek kétségeink persze, ez is csak a „buzilobbi” erejét mutatja: egy rózsaszín mezes csatár csak nem alázza meg a szivárványos kapust!
Ezek után szerencsének érezhetjük magunkat, hogy kikaptunk a rózsaszín migránsoktól. A pályán ugyan látszólag ők győztek, de az erkölcsi diadal a miénk. És ezt semmilyen önellentmondás nem veheti el tőlünk.
