Varga Mihály pénzügyminiszter (b) átadja a 2025-ös költségvetés tervezetét Latorcai Jánosnak, az Országgyûlés KDNP-s alelnökének a Parlamentben 2024. november 11-én (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
A kormány benyújtotta a parlamentnek a jövő évre vonatkozó költségvetést, amelyben 3,4 százalékos GDP-növekedéssel számolnak. Az adat már önmagában is kétséges, hiszen az elmúlt két évben sem sikerült megvalósítani a terveket: ’22-ben 5,2 helyett csak 4,6, tavaly pedig a tervezett 4,1 helyett -0,9 (!) százalékos lett a „növekedés”. Idén sem várható sokkal jobb eredmény: a tervezett 3,4 helyett a szakértői előrejelzések szerint jó, ha egyszázalékos lesz a bruttó nemzeti termék bővülése. E számokból nem úgy tűnik, mintha a gazdasági kormányzat igazán pontos előrejelzéseket lenne képes alkotni. A bizonytalankodást az is jelzi, hogy pár hete még a most közzétett 3,4-es adat helyett még négy-öt-hat százalékokat is emlegettek.
Legalább ennyire kérdéses azonban az is, hogy bölcs kormányunk miért erőlteti a mindenáron való növekedést, amikor az elmúlt évtizedekben közgazdászok, természet- és társadalomtudósok százai kardoskodnak a „nemnövekedés” mellett. Igaz, ezek hangját nemcsak idehaza, de másutt sem igen akarják meghallani a politika és a gazdaság urai. Ez persze önmagában nem lenne baj, hiszen tudjuk jól, hogy Orbán Viktor előszeretettel tetszeleg a fősodorral bátran szembe helyezkedő, magányos utcai harcos szerepében, úgyhogy éppen e tekintetben is vállalhatna úttörő szerepet.
A közgazdászok szerint legfeljebb 2 százalékos növekedésre képes a magyar gazdaság
Bod Péter Ákos szerint félő, hogy a kormány szociális partnerekkel való tárgyalási hajlandósága nem őszinte.
A „nemnövekedés” elméletének gyökerei bő fél évszázadra nyúlnak vissza: 1972-ben jelent meg a Római Klub felkérésére az MIT által készített tanulmány, amely a korábban példátlan gazdasági növekedés ökológiai veszélyeit jelezte. Mára e fogalom alatt egyfajta szemléletmódot, gazdasági és társadalmi elméleteket és mozgalmat is értenek, amelyeknek közös lényege, hogy a végtelen gazdasági növekedés nemcsak fenntarthatatlan, de ökológiai és társadalmi szempontból egyaránt káros is. A szemlélet szerint egyszerre kell törekedni a természeti környezet és az emberi jólét egyensúlyára, az erőforrások fenntartható használatára, a környezeti károk megelőzésére és helyreállítására, valamint az emberek közötti kiegyensúlyozottabb és igazságosabb elosztásra.
A „nemnövekedés” hívei természetesen nemcsak elvont óhajokat fogalmaznak meg, hanem gyakorlatias tanácsokat is:
• a túlzott erőforrás-felhasználás, a hulladékhegyek felhalmozódása, a klímaváltozás és a biodiverzitás csökkenése megállítható, de legalábbis jelentősen mérsékelhető lenne a megújuló energiaforrások fokozottabb használatával, az újrahasznosítás lehetőségeinek sokkal intenzívebb kihasználásával és a fogyasztás visszafogásával.
• ugyanezt a célt szolgálhatja a helyi közösségek erősítése, a helyi adottságok kiaknázása, a helyi termelés és fogyasztás minél szorosabb összekapcsolása.
• mivel a gazdasági növekedés jelenlegi hajszolása óriási egyenlőtlenségekhez vezet, a társadalmi jólét érdekében szociálpolitikai és adóreformokkal csökkenteni kellene egyfelől a kiugró jövedelmeket, másfelől a szegénységet.
• a jólétet jelentősen javíthatják a nem termelő beruházások például az oktatásba, egészségügybe, kultúrába, tömegsportba, esetleg a munkaidő csökkentésébe.
A „nemnövekedés” nem a gazdaság visszafejlesztését célozza, hanem a közösségi jólétre és a környezeti fenntarthatóságra törekszik, oly módon, hogy a helyi közösségekre és közösségi erőforrásokra építve támogatná a fenntartható életmódot és a minőségi életet.
Ha kicsit is belegondolunk, a kormányok (sajnos a magyar kormány is) éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint ami kívánatos lenne.
Bizonyos megújuló energiaforrásokat egyáltalán nem használunk ki, mert egyesek szerint a szélturbinák elcsúfítják a szép magyar tájat. A lakosságot nemhogy a fogyasztás visszafogására biztatnák, éppen ellenkezőleg: mindenféle hitelekkel (no meg sorozatos politikai nyilatkozatokkal) nagyobb költekezésre ösztönzik.
Az évtizedek óta folyamatosan dicsért éghajlati adottságaink kiaknázása helyett eladjuk a termőföldet kínai és koreai akkugyáraknak, amelyek elhasználják a vizeinket is, ahelyett, hogy a vízkészleteket öntözésre fordítanánk.
A helyi közösségek fejlesztése helyett az önkormányzatok ellehetetlenítése zajlik. Míg egyesek uradalmat építenek, kastélyt vásárolnak, magánrepülőkön és harmincmilliárdos jachtokon furikáznak, addig sokan mások aközött választanak, hogy egyenek vagy kiváltsák a gyógyszereiket, miközben a gyerekeik-unokáik csak azokon a napokon jutnak ebédhez, amikor óvodában-iskolában vannak.
Az oktatás és az egészségügy szót sem érdemel: az összeomlás szélén lavíroznak.
Miközben az állam és az állami cégek százmilliárdokat pumpálnak az élsportba, számos iskolában csak úgy tudják megtartani a mindennapos testnevelésórákat, hogy egyes osztályok torna gyanánt körülsétálják a háztömböt. Gyerekeink negyede túlsúlyos.Mindeközben persze a bruttó nemzeti termék növekszik (vagy nem, mint a bevezetőben láthattuk).
A jólét persze így is nő.
Egyeseké nagyon is.
A többi meg kit érdekel?
Azt biztosan nem, akit igazán kellene…
