Részlet a Karátson Gábor Körben a Harmadik Út téziseiről folytatott műhelybeszélgetések tanulságait összegző anyagból. Az összefoglalót Lányi András szerkesztette.
10 tarthatatlan érv a tartós állapotú gazdaság és a lokalizáció ellen.
„…Legfőbb állításom pedig az, hogy a következő nemzedék nem számíthat a gazdasági rendszerek olyan világméretű egyformaságára, ami nagyjából a tizenkilencedik század óta áll fenn. Mindannyiunk érdeke, amennyire csak lehet, függetleníteni magunkat a másutt zajló gazdasági változások hatásaitól, annak érdekében, hogy szabadon kísérletezhessünk a jövő társadalmának ideális formáival. Ezért csak megkönnyítené a dolgunkat, ha nagyobb gazdasági önállóságra törekednénk, amennyiben ennek költségei nem túl magasak.
Azokkal rokonszenvezem tehát, akik inkább minimalizálnák, mintsem maximalizálnák a nemzetek közötti gazdasági érintkezést. Az eszmék, a tudás, a tudomány, a vendéglátás és az utazás – ezek a dolgok természetük szerint nemzetköziek vagy annak kellene lenniük. Az árukat ellenben ki-ki állítsa elő odahaza, amennyiben ezt megfelelő módon megteheti, és mindenekfölött: a pénzügyek maradjanak a nemzetek kezében.”
(John Maynard Keynes: Nemzeti önellátás. The Yale Review 22.4. 1933)
1. Az „okos” globalizáció erőforrás-takarékossá teszi a gazdaságot: komparatív előnyhöz jut a természeti adottságokhoz alkalmazkodó fejlesztési stratégia.
Az olcsósági verseny áldásai: a mélyen leszorított bérek, rossz minőségű tömegtermékkel elárasztott piacok, rablógazdálkodás a természeti forrásokkal. Ezen igazán nincs mit ünnepelni. Az olcsóság forrása, hogy a befektetőkért versengő államok magukra vállalják (az adófizetőkkel fizettetik meg) a vállalatok által externalizált környezeti és szociális költségeket.
A növekedési hajsza az előnyöket hátránnyá változtathatja, amennyiben konzerválja azokat az „előnyös” tulajdonságokat, amelyek kijelölték az ország szerepét a nemzetközi munkamegosztásban: például az alacsony béreket vagy az olcsón vesztegetett természeti forrásokat.
Az úgynevezett komparatív előnyök termelési monokultúrák létrejöttét ösztönzik, amelyeknek a természeti és társadalmi környezetre gyakorolt hatása egyaránt katasztrofális: megsemmisítik a biológiai sokféleséget, a termőföldet kimeríti az egyoldalú igénybevétel, a foglalkozások sokfélesége eltűnik, megnő a nemzetgazdaság világpiaci kiszolgáltatottsága.
A komparatív előnyök mentén szerveződő globális gazdaság velejárói: elképesztő árutömeg mozgatása országok, sőt kontinensek között, valamint a hosszú értékesítési láncok. Az előbbi felelős az összes ÜHG-kibocsátás mintegy harmadáért, az utóbbi lehetetlenné teszi, hogy a vásárló mérlegelje döntése következményeit; elhomályosítja az összefüggést fogyasztói magatartásunk és a Föld állapotának romlása között.
2. A tőke szabad mozgásának elve lebontja a pénz, a munkaerő, a tudás és az áruk útjában álló akadályokat, és ez mindenkinek előnyös, akár a tudását, akár a megtakarításait, akár a munkaerejét kívánja értékesíteni.
A szabadkereskedelmi egyezmények az áruk mozgását korlátozó intézmények lebontásával olyan helyzetet teremtettek, amelyben a szigorúbb környezetvédelmi vagy munkajogi szabályok versenyhátránnyá váltak a környezetüket és polgáraikat gátlástalanul kizsákmányoló államokkal szemben. Így nemhogy a szabályok szigorítását nem ösztönzik, hanem enyhítésük érdekében gyakorolnak nyomást a kormányokra.
A fizikai tőke és az élőmunka vándorlása összehasonlíthatatlanul nehézkesebb, mint a pénzé. Ezért az úgynevezett szabadkereskedelmi világrend egyenes következménye a reálgazdaság fokozódó kiszolgáltatottsága a monetáris szférának: a helyi gazdaságok versenyfutása a befektetőkért, a pénzügyi spekulációk és a mesterségesen gerjesztett pénzbőség okozta válságok stb. A jobb megélhetés reményében szülőföldjüket elhagyó tömegek vándorlása pedig kezelhetetlen szociokulturális kihívás elé állítja úgy a kibocsátó, mint a befogadó országokat.
3. A szabadkereskedelmi rendszerből kiszoruló országok gazdaságának drasztikus visszaesése a gyakorlatban bizonyítja a rendszer előnyeit.
Az önellátásra képtelen, kivitelre termelő és behozatalból élő gazdaságok kiszolgáltatottsága nem a gazdasági globalizáció mellett, hanem ellene szól. Az elvonási tünetek jelentkezése nem érv a kábítószer-használat mellett.
4. Az EU gazdasági alapelvei kizárják, hogy a hazai természeti források vagy munkahelyek védelmére hivatkozva korlátozni próbáljuk a tőkenemek szabad mozgását.
A tagországok széleskörű szabadsággal rendelkeznek az egészség- és környezetvédelem, a szociális és kultúrpolitika terén. A fenti érdekekre hivatkozó normatív, tehát szektorsemleges szabályozás előnyös helyzetbe hozhatja a kisebb méretű, minőségi terméket előállító, környezetbarát vállalkozásokat és általában a hazai szereplőket, lehetővé teszi a részleges élelem-önrendelkezést, és hozzájárul a rövidebb értékesítési lánc kialakulásához, amelynek társadalmi és környezeti előnyei közismertek.
5. Ha mégis sikerülne korlátozni a tőke szabad mozgását, az
a) elriasztaná a befektetőket, következésképpen munkahelyeket szüntetne meg,
Tévedés, csupán másfajta befektetőket vonzana és más ágazatoknak kedvezne, mint a jelenlegi gyakorlat. A munkahelyek inkább a kkv-szektorban keletkeznének, és a multik támogatására fordított hatalmas összegek a hazai innovációt segítenék.
b) csökkentené az áruválasztékot,
Éppen ellenkezőleg, a választék növekedésével járna például a közszükségleti cikkek piacán, ahonnan a hazai termék úgyszólván eltűnt. Az ellenőrzött forrásból származó, szigorúbb minőségi követelményeknek megfelelő kínálat a vásárlók számára is előnyösebb.
c) drágaságot okozna,
A világszegénység jelenlegi fő oka, hogy az olcsó tömegtermék letarolja a piacokat. Ez az olcsóság nagyon sokba kerül: a munkahelyek, az egészség, a környezet látja kárát. A patrióta gazdaságpolitika egészében valóban az árszínvonal emelkedésével jár, egyszersmind a jövedelmek növekedésével is. A mainstream közgazdaságtan nyelvén ezt nevezik gazdagodásnak.
d) mindenekelőtt azonban a hazai vállalkozásokat tenné versenyképtelenné.
Valójában a hazai, illetve uniós piac védelmére javasolt intézkedések, amennyiben kiszorítanák a szankcionált forrásokból származó termékeket, ezáltal a hazai piacon javítanák, az európain nem rontanák versenyképességünket. A zöld ágazatok és technológiák iránti növekvő érdeklődést figyelembe véve bátran kijelenthetjük, hogy a fejlődésüket ösztönző gazdaságpolitika a jelenleginél jóval több előnnyel járna.
6. De a kkv-k támogatása amúgy is kontraproduktív, mert
a) visszaveti az innovációt,
Aligha. Megfigyelhető, hogy a gazdasági életben az innováció inkább a kisebb szereplőkhöz fűződik, a multik inkább csak finanszírozzák az újítást, és főleg felvásárolják a sikeres kezdeményezéseket. Támogató szerepüket átveheti az állam, például úgy, hogy a bankok és befektetők számára vonzóbbá teszi az innováció támogatását, ami csak hosszabb távon térül meg rendszerint. A hazai újítók ilyen támogató környezet hiányában mostanáig külföldi cégeket gazdagítottak, hatalmas jövedelemtől fosztva meg a nemzetgazdaságot.
b) a támogatás járadékvadász mentalitást bátorít,
A támogatás korántsem állami osztogatást jelent, és a különféle kedvezményeket semmiképpen sem a nálunk kialakult korrupt és felelőtlen pályázati rendszerben tennénk elérhetővé. A támogatások elosztása, felhasználásuk ellenőrzése mindenki által ellenőrizhető szempontok szerint történne, biztosítva a döntéshozók anyagi és erkölcsi felelősségét és elszámoltathatóságát. De a megszerezhető hitelnél, pénzügyi kedvezményeknél hatásosabb támogatásnak tartjuk a hazai piac és a minőségi termelés védelmét. Ennek eszközei igen sokfélék: a megfelelő oktatáspolitikától az átlátható, rugalmas és stabil jogi környezetig.
c) a kicsik eleve esélytelenek a multikkal szemben.
Ez nem minden ágazatban igaz. Kellőképpen differenciált szabályozás mellett inkább a kisebb üzemméret előnyei érvényesülnének, legalábbis a hazai piacon, amely a kkv-k elsőrendű célpontja. A kisebb vállalkozások versenyképességének egyébként világszerte jól bevált segítője a szövetkezés.
A költségesebb technológiát, másfajta üzemszervezést igénylő ágazatokban nincs okunk elvitatni a nemzetközi gazdasági együttműködés előnyeit. Ezekben az esetekben a gazdaságpolitika feladata, hogy az együttműködés hasznából a hazai szereplők megfelelően részesüljenek, és hogy a beruházót ne az olcsó hazai munkaerő meg a gyenge környezetvédelem vonzza Magyarországra.
7. A tartós állapotú gazdaság (nemnövekedés) a fejlődés akadálya.
A széles körben elterjedt balhiedelemmel ellentétben a fejlődésnek a növekedéshez nincs sok köze, és az adott évben elkönyvelt forgalmi mutatók nem megbízható mutatói a gyarapodásnak – sem vállalati, még kevésbé nemzetgazdasági szinten.
A zöldek egyébként nem általában a növekedést, kizárólag az újratermelés rendszerén átáramló anyag- és energiaforgalom növekedését utasítják el.
Érveiket már másfélszáz évvel korábban igen meggyőző módon foglalta össze a liberalizmus klasszikus képviselője, John Stuart Mill a politikai gazdaságtan alapelveiről írott művében: „Aligha szükséges megjegyeznem, hogy a tőke és a népesség tartós állapotából semmiféle tartós állapot nem következik az emberi fejlődésre nézve. Ugyanannyi tér nyílik mindenféle szellemi művelődés, erkölcsi és társadalmi haladás számára, mint bármikor; ugyanannyi lehetőség az élet művészetének fejlesztésére, és lényegesen nagyobb valószínűsége annak, hogy az ténylegesen fejlődni fog, midőn az elméket többé nem a gyarapodás művészete köti le.”
8. A vállalati nyereség, illetve a nemzeti jövedelem alakulása hiteles mutatói a piaci teljesítménynek, csak kiegészítésre szorulnak (például jóléti, illetve ökológiai mutatók bevezetésére).
Ennél többről van szó. A jövedelmi mutatók nem tükrözik a tőkeállományban végbemenő változásokat. Az új hozzáadott érték forrása adott esetben lehet tőkevesztés, például a természeti, társadalmi, kulturális vagy infrastrukturális tőke felélése, ami ráadásul mindenféle ellentételezés nélkül történhet, ha az ezekkel kapcsolatos költségeket a vállalat externalizálja.
9. A nyereségmaximalizálás és a költségcsökkentés természetes célja minden piaci szereplőnek.
A nyereségérdekeltséget azonban a szereplők többségénél más érdekek relativizálják. A közvetlen tulajdonos esetében például az anyagi biztonság, a ragaszkodás a saját vállalkozáshoz, a hivatástudat. A munkavállalónál az állásbiztonság, saját egyéni jövedelme, valamint a munkahelyi körülmények. A fogyasztó a termék minőségében és árában érdekelt. A piaci érintkezés előnye, hogy ez a sokféle érdek elvben egymással egyenlő képviselethez jut. A nyereségérdekeltség feltétlen elsőbbségéről csak a pénzügyi befektető, a hitelező, általában a pénzvilág szereplőinek esetében beszélhetünk. A mostani gazdasági világrend anomáliái elsősorban éppen abból a szélsőséges egyenlőtlenségből fakadnak, amit az ő érdekeik abszolút túlsúlya jelent úgy az üzleti, mint a politikai döntéshozatalban.
10. Ha nem a növekedés lenne a fő gazdasági cél, akkor csökkenne az elosztható jövedelem, tehát a jólét is visszaesne.
Magában az állításban benne van, hogy a növekedés nem cél, hanem eszköz. Valóban így is van. Tehát önmagában se jó, se rossz nem lehet. Aszerint kell megítélni minden esetben, hogy javítja vagy rontja az élet minőségét: milyen hatással van az emberi egészségre, a szociális biztonságra, az emberi kapcsolatokra, a tudás, a természeti és épített környezet állapotára.
